Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Szepesi Attila: Éjszakai város (vers)
SZEPESI ATTILA Éjszakai város Lossonczy Tamásnak Gazdátlan tér. Se part, se út. A lámpafények fellobognak. Ég a földdel összemosódik, elevenekkel a halottak. Körök, vonalak. Pont parázslik. Diderget a jelek magánya. Bárhonnan indulsz, végtére görbülten érsz Altamirába. Hogy ki voltál, nem sejthető. Botiasz sziporka-fény iránt, mint emlékek lelencei: etruszkok, maják, hettiták. Vezet a kormos éjszaka, megtorpansz lidérc-láng előtt, hunyorogva, mint sorsuk-vesztett és arcuk-vesztett csikkszedők. A teremtő bohócai, rejtező, orfikus pojácák. Akik maguk eledelül az éhezőknek felkínálják. Későre jár. Üres meder. Nincs ég fölötte, föld alatta. Valaha fenyők álltak itt, repkény futott a tűzfalakra. Görbedő árnyék-figurák járják magukban éji táncuk. Nem hallatszik se dob, se síp. Kóbor eb se vakkant utánuk. 797
