Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Gyurácz Ferenc: A helytörténet regénye

kereteiben mozgó gondolkodás. Elég széleslátókörű és művelt ahhoz, hogy bátran vállalja érdeklődését, s ne érezze úgy, hogy igazolnia kell magát. Számára egy-egy probléma körüljárásához, egy-egy érdekes tárgy megírásához éppen elég ok - a szubjektív gyönyörűségen túl - az, hogy szülővárosa történeti megismerését szolgálhatja vele.

S jó, hogy így gondolta, jó, hogy a lokális érdekű kutatásokat végző', de nem lokális érvényű képességekkel megáldott szellemi emberek közt, néha és néhol akadnak, akik így gondolkodnak. Ők mentik meg a helytörténetet és rokondiszciplínáit attól, hogy a jó és rossz értelmű amató'rizmus kizárólagos vadászterületei legyenek.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Hegedűs Ferenc lokálpatrióta buzgalommal írt történeti tanulmányai, memoár-elemekkel és anekdotikus vonásokkal színezett történeti esszéi ne járulnának hozzá kultúránk nemzeti jelentőségű személyiségeinek vagy eseményeinek jobb ismeretéhez is. Éppen ellenkezőleg. Mert amidőn például Márkus Emília szombathelyi születése okán Hegedűs fölfigyel arra, hogy a nagy színésznő' valóságos alakja rejlik Ambrus Zoltán „ninivei” elbeszélésének rajongással megfestett Lilith-portréja mögött, akkor az „országos” irodalom- és a színháztörténet számára egyaránt figyelmet érdemlő' adalékot szolgáltat. De hasonlót mondhatunk a Vörösmarty életének vasi vonatkozásait, Szekér Joákim és Kultsár István szombathelyi éveit, Kazinczy Ferencnek a Gyöngyös patakkal kapcsolatos tévedését vagy a Kazinczy-barát szombathelyi nagyprépost, a magyar nyelv kiművelésén fáradozó Nagy József munkásságát bemutató írásról s még egyebekről is.

Olvashatók aztán itt olyan arcképek, amelyek megfestésekor Hegedűs Ferencet elsó'sorban talán a személyesen is megismert egyéniségek eredeti színei, jellemük sajátos vonásai és életútjuk anekdotikus mozzanatai érdekelték, s nem biztos, hogy foglalkoztatta a festett portré műveló'déstörténeti súlya. Mi azonban bízvást elmondhatjuk, hogy a „fehér szegfűs öregúr; Giay Frigyes” portréjában a rokonszenves kisvárosi dilettáns, „Geszner Imre tündöklése és nyomorúsága” bemutatásában a tradicionális magyar világ szerves részét képező', legyintésnyi cinizmusa ellenére sem antipatikus, élveteg és fineszes zsidó értelmiségi, Fehér Károly és Lelovich Jenő jellemzésében pedig a század útvesztőiben furfangosan evickélő vidéki újságíró típusáról kapunk ritkán olvasható, pedig sok tekintetben valószínűleg általános érvényű képet.

S ha az összes írást nem sorolhatjuk is fel, ejtsünk még egy mondatot a kötet utolsó nyolcvan oldalát megtöltő négy tanulmányról. A múlt század végéig önálló szombathelyi városrész, Szentmárton, továbbá az itt fólépült domonkos templom és rendház története olyan szélesen hömpölygő, sokfelé elágazó és sok-sok adatot, információt görgető krónikában tárul föl, amely szinte a nagy múlt századi realista regények gazdaságát idézi.

S nem véletlenül: Hegedűs könyve - persze főként a némi szombathelyi helyismerettel rendelkezők számára - „olvasmánynak” sem utolsó. S ma, amikor a „regény” címszó alatt szereplő irodalmi alkotásokról ez csak ritkán mondható el, talán ezt is érdemes fóljegyezni.

(Acta Savariensia 12.)

786