Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

mind a töredék idők egymásba rezgő szívverései jönnek velük, és mindazoké, akik a hegyet tapodva velük verítékeznek, és azoké is, akikben a tér rengése, az idő remegése megszűnt, úgy mondják, erejük fogytán lemaradtak, holott az út senkit sem hagy el, de akiben az út még nem ért véget, nem veszi észre, hogy útitársaihoz a hegy hajolt le,

akárcsak az örök ismerősök, a mindég rokonok várakozásukban legtöbben még azt sem veszik észbe, hogy ők, maguk is megérkeztek a búcsú helyére, a Patkóshely gerincén a csúcsra, ők is, akár a távoli földek zarándokai, ha nem is térden, vagy hason csúszva, és ha nem is mezítláb, hanem ki rámás csizmában, ki meg magasszárú gombos cipőben, mások meg a korabeli divat szerint cugos cipőben, akár fémcsatos báliban, a pómép bakkancsban, bocskor- ban, bütykös lábú öregek csakúgy halina papucsban, kire hol, milyen lábbeliben zárult utolsó órája, nyílt meg előtte végkapuja, még azt is kevesen, hogy dédelgetett cirmosuk immár nem nyaldossa bokájukat, hogy a meny-asszonyi koszorú elporladt, hogy üres dagasztóteknőben csapkodják, szaggatják, kihűlt kemencébe lapátolják a rég elfogyasztott kenyértésztát, hogy zubbonyukról eltűnt a rendjel, károlycsapatkereszt, elázott a gondosan őrzött anyakönyvi kivonat (bárhová kerüljön bizonyság, hogy megszületett biz’ ő, és nem is akármilyen napon), kiki a maga keresztjét szorongatja - a talizmánt,

és ők is, akárcsak a kalandos utazók estebéd utáni meséikből ismert sárga-, meg barnabőrű népek indulhatnak bárhonnan, a villasorból, a parokhiáról, a kacsaúsztató partján roskadozó viskókból, nem értik, hogy hátukon az a térdet roggyantó szörnyű súly az egész zarándok sereglet kincse, kórja, a valameny- nyiök időtestét rázó remegés, nem értik, és a nyögés nem is kívánja érteni, csak viszi, húzza maga után, némelyek kendőjükből tekercset csavarnak fejükre, s a ráhelyezett fűzfakosarakban cipelik a kilyugatott idő súlyát - a magukét, a másokét? - valamennyiökét.

Azt kell hinnem, mire búcsúsok a szindi fennsíkra kapaszkodtunk, lehámlot- tak a festőről a vándorévek enyv-, olaj-, temperarétegei, állványnak, ecsetnek nyoma se, és ő maga is, úgy tetszik, a felejtésben lemeztelenedett emlékezete nyurga alakját összemosta a közös anyaföld szülötteivel, pedig ott volt, bizonyára ott, mert a terjeszkedő freskó dértükrén átcsillogott a hullámzó menet, anélkül, hogy a fátyolködön keresztül meg lehetett volna különböztetni, kik érkeznek délről, kik északról, kik Várfalvárói, Borévről, kik nyugatról a Párdé-lejtőről, vagy a szemközti Leányvár hepe-hupás legelőjéről, a koppándi Kőcsorgó felől, ropogott lépteik alatt a cseravar, csikorgóit a sziklamorzsa, nem is jöttek, inkább csurogtak, omlott utánuk a Szőke dombról a kőzuhatag, ha valaki, arra tévedt idegen idegen szemmel a Tekintőkő kilátó tornyából szemléli, úgy látja, a Zúgó patak görget magával emberformájú sziklalavinát, de ha ott lettek volna is, olyan, mintha nem lettek volna, nem, mert a szétterülő rongyszőnyeg nem fogadta be őket, nem, mert a búcsúsok a Nagy Tündérhegy boricskás, mohás tisztására érve nem láttak onnan senki idegent, a három tiszafa őrizte pihenőn ahonnan látni a Hasád és a Szindi patakát és a többi serkedő inkavölgyi, ismeretlen nevüket hömpölygető csermelyt

705