Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
XVII PRÓZA Miller bebizonyítja, hogy a kisember is ember, sőt, EMBER. Nem akarom most mondogatni, hogy mire gondolok A szól Imola -, ha tudsz valamit rólam, akkor érted. A színészek jók. Az Eqvus lovat jelent, tudod is biztosan. Egy fiú egy éjjel több lovat megvakít. A zónaszínpadon megy, közel vagyunk a darabhoz, a színpadhoz. Igazából az nem is színpad. A fiúnak van egy bigott anyja, és van egy szerencsétlen gyerekkori élménye, lerántották a lóról, pedig ők ketten szárnyaltak, beszélgettek, amit én el is hiszek, - azt, hogy olyat érzett, mintha beszéltek volna. És mindenkinek vannak „lovai". És természetesen nem lehet ezt feloldani, igazából nem, mint ahogy azt nagyon jól tudja a darabbeli pszichológus is. Három ilyen élményem volt egy hét leforgása alatt. Ha nem sikerült ebből átadni semmit sem? - most mit nézel rám így Eurido. Én beszélgetni akartam, és én csak így tudok. A zónát embertömegek töltik meg, a színpad körül levegőt nem kapni, amikor hangos reccsenések hasítanak bele az éjszakába, mindenki zavarba jön, Imola Euridohoz húzódik, gitárszóló kezd erősödni, telefonhang énekel, ismeretlen nyelven szenvedélyesen sír a hang, zongora kísér, a reccsenések erősödnek, a gitár visít, trilláz, amikor az ismeretlenből a telefonhang újra énekel..Már kezd felszabadulni a közkedély, villongások, robajok, csörömpölések, zörejek halkulnak el, és csend van. Ebben a pillanatban több telefonhang, férfiak énekelnek rekedten, dobszólót hallani, jajongások, bíztató idegen hangok, szól a dobszóló, beleverekedi magát az ütembe, a gitár is belehasít, penget. Emberi hangok a messzeségből - ez nem is a zóna hangja! - a telefonhangok hamisak, kezd a tömeg félni, sóhajok, dobütemek, férfihang énekel, szólnak a dobok, hangszint vált, fogalmazványt kiabál bele a zűrzavarba egy fizikus, a robajok erősödnek, az énekhangok magabiztosak. Eurido Imolával fúrja magát előre a tömegben, nincs sok esély, jön a tragédia. Imola kapaszkodik Euridóba, sikoltozások hallatszanak, magyaráz az ál-telefonhang idegen nyelveken, erősödik a fény, a hő is megjelenik, Eurido a hátára veszi Imolát, furakodik előre. A tömeg zavart, a hőség nő, a zene kibírhatatlanul rázza a dobhártyákat, Eurido elérte az árkot, felkapaszkodik, ordítások, sikoltások, rekedt hangok, és ekkor beáll a csönd. Förtelmes látvány tárul a szem elé, szénné égve mindenki, a meder összezsugorodva tömegeket szorítva magához. Imola Eurido nevét kiáltja. Nem látja sehol. Békítő zene kezd szólani, zongorajáték, improvizálván, csendesen. Imola kapkod, mindenfelé néz, pulzusa erősen ver. Eurido - kiáltja -, semmi. Eurido! Már a szobában látjuk’a lányt, cigarettázik, sír. Az ágyra veti magát, állkapcsa majd kiakad néha a sírástól, Eurido, mondogatja, amikor megszólal a telefon. Reszketve feláll, nem meri felvenni, a telefon szól, felvenni nem meri, majd csend. Most előrehanyatlik egy széken, halkan sirdogál, kezd megnyugodni, nézi a telefont, közelebb ül, keze már a kagylón, elalszik. A madarak csicsergése reggel 4 órakor ébreszti fel, vizet iszik, rágyújt, telefonközeibe megy, leül, sirdogál, körbenézi a szobát. Már majdnem ismét elalszik, amikor cseng a telefon. Gyorsan felveszi, de semmit nem hall, hosszan tartja még a kezében, amikor a vonal szétkapcsol. Imola az ablakhoz megy, a függönyt elhúzza, a madarak énekelnek a hajnali órán, ő sír, odatámaszkodik az ablakhoz, kifelé néz, reggel van. A zóna megsemmisült. Az udvaron galambok hárman-négyen, odébb egy kutya ül. A levegő tiszta, sehol egy mozdulás, Imola alszik a párkányon. Szombathely, 1995. 07. 09.
