Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
PRÓZA-----------------------------------------------------------------------------XX gesen járkált, cigaretta után nyúlt, megkínálta Imolát, - a zónára gondoltak. A telefon megszólalt: Megpróbálok még egyszer hírt adni. Nem tudom,, a zónából megkapjátok-e az üzenetemet? No persze az is lehet, hogy annyira nem is akartok engem hallani már. Kicsit nehézkesek vagyunk, szó mi szó, de nem kell feladni mindent, gondolom. Most is csak azt tudom, amit előzőleg is - nem haragszom -, de nem vagyok virágos jókedvemben. Két hét múlva leszek egy teljes hetet szabad, akkor lehetne találkozunk a zónán kívül, ha érdekel benneteket egyáltalán. Egyébként délben kétszer is telefonáltam. Nem is tudom, mit mondhatnék, mikor mondjátok azt, micsoda hülyeségeket beszélek és fárasztalak benneteket. Mi is tart még bennünket össze? illetve hát mik lehetnek az indítékok, már magán a zónán kívül. Semmi sem, és ez nagyon bizonytalanná teszi, igencsak félek már az emberektől, majdhogynem biztosra akarok menni. Bennem ennyi a hiányosság Eurido, hogy igencsak meggondolandó, kiért vannak a dolgok, értem-e, értetek-e? Bizonyos fokig természetesen. Ezekre a kérdésekre ad választ a zóna. Lehet, hogy nektek ez túl unalmas, nekem fontos, megérthetitek - ekkor letette. Imola bámulta a telefont, az idő közelgett, lassan indulni kell. Halkan daloló sugárcseppek érintenek ilyenkor, hogy a mocsárkemény kék-tükör vonzásán gyengítsenek. Kora reggel farkasszemet nézek a vággyal és a muszájjal és le kell győznöm őket, hogy megformáljam a valót, a csodát. Telefonjaitok boldogsággal töltenek meg, fontos nekem, hogy ismerem gondolataitokat. Mégis érintetlenül hagytok. Reagálásom egy-egy telefonra nem mindig azonosulna a kommunikáció lineáris szabályaival, az elraktározás, a jeladás mélyebb szinten megy végbe, amihez több idő szükséges, s néha „megmagyarázhatatlan kimondhatóságuk" jelenti a legnagyobb értéket és biztonságot. Napjaim epikájában semmi érdekes nincs. Hacsak az nem, hogy legalábbis bíznom kellene. Hirtelen az órára néztek, az ajtót kivágták, mind az öten elkezdtek futni. Ezúttal hosszabban elidőztek, lekésik még a vonatot. Nem késik le! Már az állomáson vannak, nagy a tömeg, ekkor süvít be a szerelvény, fékez, csikorog. Tömegek szállnak fel, automataajtók zárnak. Rögtön arra gondoltam, hogy ide vannak ezek a csiszolatlan remekmű-lelkek zárva. Nekem is nehéz szólnom, lehet, hogy nem is tudok igazán, hogy csak keresgélem a szavakat. Beleszól a mikrofonba most Imola: A szavakat lehet, magam sem tudom igazán. 3. "Próbálok megszólalni - szól -, de ez a dolog meg nekem nem igazán megy, ezért, ha sok hiába lesz, úgy azt nézzétek el nekem, a pontos okot nem tudom, de tény, hogy többször neki kell állnom, miegymás. Rövid leszek, nem igazán tudom összeszedni magam, azt lehetne mondani „hidegen fújnak a szelek". Annyit mondanék, én mindig is szeretetet éreztem a zóna iránt, „rokonságot" érzek, természetesen tisztában vagyok a kereteimmel, illetve a zóna és közöttem lévő különbségekkel - látják és mégis akarnék valamit, merek akarni. Vagyis inkább mindent. Olvastam régen buddhista meditációs füzetecskéket, ott visszaigazolást találtam a mostanában engem foglalkoztató dolgokra. Nagyon megnyugtató. Nem akarok erről igazán beszélni, inkább egy alkalommal beszélgetnék erről, ha lesz rá mód. Minél rosszabbul mennek a dolgaim, egyre többet próbálok ez irányba gondolkodni - szól Imola -, nem dicséret, de meglehető jő eredménnyel. Érzem, hogy mennyire nehézkes az amúgy is csapnivaló stílusom. Ekkor zene kezd el szólani, hamarosan Autodia állomás következik, a zene rövid, elhalkul. Imola folytatja. Tehát arra gondolok, hogy magamban összehozom a zóna szeretetét ezekkel a gondolatokkal, egy nekem megfelelő masszát gyúrok belőle. Nem tudom, de nem feltételezem, hogy a buddhizmustól idegen lenne a szeretet. Azért szeretnék most beszélni önökkel,
