Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
XVII ESSZÉ bolikus címötletről: Salome tánca. Arról a Saloméról van szó, akinek alakja a vállalt rettenet révén az újért való örök rajongást megéneklő századeleji költészetünk egyik nagy alakjának, Juhász Gyulának fiatalkori versében így dalol:- „Új gyönyör tűzcsóvája kell nekem, Vesszenek a régi mámorok! János feje kell! A szép idegen! Érette dalolok és táncolok. Arany tálon, úgy hozzátok nekem!" Jön a fej. S vér és vér a szőnyegen! Salome dalában a minden korlátot áthágó vágy tombol. A mindannyiunkban ott rejlő ősvalami. Az ősvalami, amely ha nem talál kifejezési formát, szilánkokra robbantja a személyiséget. Az absztraktok után újra fejek. Nem visszalépés ez az eddigiekhez képest? A válaszunk határozott nem. Hogy a káosz szüli-e a káoszon való felülkerekedni vágyást vagy sem, ki tudja? Ám e váltás, miközben jelezheti a személyiség egyben- maradásáért folytatott küzdelmet, semmit nem enged az eddigi felismerésekből. Az absztrakton való túllépés annak jegyében fogant, hogy a formában megjelenő formátlant (a személyiségben megjelenő ősvalamit), az emberi belső világát, azt a világot, amely egyedült fontos, a festészet is képes megjeleníteni, méhozzá az egyetlen autentikus módon, a forma keretei között. Az első nagyméretű fej Az elveszett paradicsom. Az elfolyó festékvonalakban, a nagy, sötét foltokban még a káosz az úr. Mindez egyben az absztraktból a figu- ratívba való átmenetet idézi, ahogy A hetedik réteg is. A fejek közül a nekem legkedvesebb, a Delelni sápadtan már a megszenvedett harmónia világába vezet. Ezt a harmóniát mélyíti el Az eltérés, logikája, miközben az ösztönvilág újra és újra rúg egyet belülről (Kiáltozás az éjszakába). Lassan a szemek is fölnyílnak, de mindvégig kidolgozatlanok maradnak. Mintha egyre azt ismételnék: csak befelé figyelj. Az Én mélyrétegeinek föltárására tett kísérlet már-már zavarbaejtően direkt megfogalmazása az alakra ráfestett röntgenkép- motívum. A gondolat mozgásának e jelenlegi állapotát az Ez az, ami most és ma van című képen figyelhetjük meg. A tárlatlátogató olvasóra, ahogy az az eddigiekből is kiderülhetett, nem vár könnyű szórakozás. Útravalóul most már csak két megjegyzés. Martin Heidegger szavaival: a művészet az a tisztás, amelyen a dolgok akként mutatkozhatnak meg, amik. A megmutatkozásnak, az el-nem-rej- tettségnek ezt az állapotát nevezték a görögök aletheianak, ami az ő szóhasználatukban annyit tett: igaz. A művészet szemlélése tehát kitüntetett pillanat, az igazság pillanata. A kérdés most már csak az, hogy ki vagy mi válik a szemünk előtt el-nem-rej- tetté. A hagyományos, freudi alapokon álló pszichoanalitikus művészetkritika a műalkotást az alkotó tünetegyüttesének tekintette. Ezen a területen azonban megjelent egy újabb szemléletmód is, amely az előbb említettel szemben, hangozzék bármily bizarrul, a mindenkori befogadó tünetegyüttesét látja a műalkotásban. E felfogás szerint minden műtárgyra úgy nézünk mint saját elfojtott, a felettes én imperatívuszai miatt megmutatkozni képtelen, tiltott vágyunk el tárgy iasulására. Ha hinni lehet e teóriának, a művészetekkel való bármely találkozás alkalmával, óriási a tét. A képeket szemlélve önmagunkra, pontosabban önmagunkba nézhetünk. Kecskés Miklós vásznain és írásaiban magunkat látjuk, akként, amik vagyunk, vagyis ejrejtetlenül, leplezetlenül, a magunk igazában. Ez olykor fájdalmas, ám az emberi létezéshez nélkülözhetetlen csoda. Egyben megtaláltuk a kérdést, amelyre ittlétünk (e kontextusban mint kiállítás-, hangverseny-, színházi előadás látogatóké vagy éppen Kecskés Miklóst olvasóké) válasz. Ez a kérdés mi magunk vagyunk. Elhangzott K. M. kiállítása megnyitóján 1996. október 23-án Vasváron.
