Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
XIII ESSZÉ Nietzsche az esztétika felől véli egyesíteni (lám ő is összeilleszteni akart), Bródy a születés-halál relációjában végül a halál mellett dönt esztétikai szempontból. Rembrandt víziói kísérletek a halál/élet összemosására, amihez harmadiknak a művészet társul be, ezért a téma többé nem korlátozott: a boncolás a lényeg felismerése, „több mint puszta tény", a feltálalandó állat levágása, a vér látványa pikantéria és szakrális gyilkosság, hétköznap és ünnepnap - így együtt -, az ember ünnepli örömei. Az Én, a konkrét általános, akire az egyénnel szemben szentimentalizmus, a fennállóval, a hivatallal szemben a szkepszis a jellemző, határait kiterjeszti, választásában ott van öntörvénye, maga a Törvény, amely legbenső és egyetemes. Rembrandt Másikja eljut az általános nyelvészet és rokonságkutatás legvégső absztrakciójához: a Törvénynek nyelve van, interbestiális, nemcsak, emberi, vagy nemcsak állati, nyelvek fölötti nyelv, ápriori - az őszinteség. E nyelv elsajátításának legfőbb eszközei a Muzsika, a Fantázia, az Erő, a Plasztika és a Poézis (Gesammtkunstwerk), melyek biztosítják az etika esztétika felőli átértékelését, széttörve a világra ráerőszakolt kalokagathikus ketrecet, a szép nem jó többé („mert a jó az más!"), a rút átpoetizálódik, fölmagasztosul, mindez a mondhatat- lan Isten jelenléte teremtményeiben, mert az Isten maga is tehetséges autodidakta művész, irtózik a téma és a kép meghamisításától, száz közül egy vázlaton fölismerni véli a zseni kézjegyét (ahogy a századvégi műkritika), fölszámolja az arány szigorúan monoton állandóját, kedveli, aki - mint ő - hibával dolgozik, ideálja, ha archaikus, csonka. Egy mítosz születése mindig ahhoz a pillanathoz kötődik, amikor önmagát felmutatva meghatározza viszonyát a régihez. Düonüszosz, aki bevonul, és a művészek, akik kivonulnak, ugyanazon irány felé tájékozódó navigátorok. Istennek tetsző, ami érdek nélkül tetszik, amiben megvan a fenséges, az ábrázolhatatlan világ ábrázolható- sága felé való törekvés, a hősiesség és az abszurd, látomás, vizionárius és orgiasztikus kényszer, a lét egyik oldalán Heskia, a másikon kis cselédlány, és középen, aki mindezt * látja, Rembrandt. A látót, aki daimónja védett a görögségben, hogy a társadalmi elismerést biztosítsa számára, most ugyanez a daimón szorítja a cél és haszonelvű* társadalmi lét peremére, megbélyegezettek közé, zsidók közé, zsidók között zsidó, mert mégis keresztény és művész, megbélyegezve. A halál a festő számára elégtétel, önigazolás. Másrészt lehetséges, hogy a kivonulás nemcsak kényszer, hanem lehetőség az önmagát akaró individuum számára. Úgy tűnik, az esztéta modernség kedveli a német filozófia Ding an sich-jét: nemcsak az individuum akarja önmagát, az esztétikum is önelvű, Bródy olvasatában azonban van még jelöltjük, Isten. Dorneus a Trismegistiben írja, hogy Isten kezdetben egyetlen világot teremtett, aztán osztotta föl, mert ez az Egy egy volt, állandó és monoton, pusztulás, keletkezés és változás nélkül való, a Van volt, de a Lesz nem volt a kimondás által. így lett fölosztva, így lön a sokaság, amely azonban mégis visszavágyik jelenidejűségéhez. Rembrandt harca „sóvárgás az igazi jelenlét után" (Habermas, 1994:262). A sexus, a mámor, a bor, a festő látomásai és víziói az Én kiterjesztésének, és valódi, a nem-létben majd teljessé váló jelenidejűségének bizonyítéka. A modemitás paranoiája a primitív, a vad mint autentikus iránti vágyódás kényszerképzete, (az ünnepek) a halál és a szexus összekapcsolása: a Rembrandtban a kiömlő liba vére a deflorációra utal, Nárcisszusz végzete önszerelme, Isten csókja a halál, Rembrandt számára a legnagyobb kéj a föltámadás, a Lédával a bálban haláltánc, mennyegző és halotti tor, Gulácsy, Kokoschka nőalakjai, a szecesszió vámpírasszonyai végzetesek, az Utas és holdvilágban a halál angyala nőnemű. Női ágon öröklődik az esztétikai ösztön, a létbehívó és létteremtő dinamika, a festés, az igazság, akár egy genetikai hiba (vérzékenység), amely majd a fiúutódokban tör felszínre, hogy a nők anyjuk, lányuk és testvérük legyenek a következő századok nagy Őjének, de bennük nietzschei paradoxmód csak lappang, mert esztétikai ítéletünk mindig téves. A női produktivitás árnyban:
