Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
PRÓZA, VERSEK gy rossz álom. Holnap felébred, és min- en rendben lesz. - Aztán rágódni ezdett. - Ha akkor nem lép ki Anya a usz mögül, ha nem száguld arra az az tkozott teherautó, ha, ha, ha ... Vera rápillant mellette lépkedő pjára. Ugyanolyan vakító kék szeme van, nint neki. Magas, szép szál ember, nem soda, hogy Anya őt választotta. De nem udta megtartani, még ez sem sikerült reki. Hiába volt a kényelem, a két szép gyerek, Apa elment. Elvette a festett- cörmű Lillácskát, aki még a reggeli kávét sem tudja megfőzni. Minden tudománya Kimerül az arcára felkent smink tökéletesítésében. Vera megint érzi azt a furcsa émelygést, amit már hetek óta. Péterrel, a barátjával megbeszélték, hogy elmegy orvoshoz. A háziorvos tovább küldte a nőgyógyászatra. Azon a szörnyű napon jártak ott, Péter is elkísérte. Az orvos közölte velük, hogy Vera kéthónapos terhes. Boldogok voltak, hiszen szerették egymást, tudták biztosan, hogy majd együtt fognak élni. De féltek, hogy Anya mit szól, hiszen most fuccs az érettséginek. Épp azon tanakodtak, hogyan és mikor mondják el neki, nyitották a lakásajtót. Ott találták Apát és Lillácskát. Vera egy szemvillanással érzékelte, hogy nagy baj történt. Aznap, mikor megtudta, új életet hordoz, elvesztette az édesanyját. És vele azt a burkot is, amely eddig védte. Ahogy a testéből fejlődő kis élet köré burkot von a természet ujja, úgy kell neki is megtanulnia a saját védőburkát kiépíteni. Tovább kell élnie ezzel a szörnyű emlékkel, hiszen most már ő is felelős valakiért. De meg találni az egyensúlyt mások és a saját érdekei közt. Vera áll a sírgödör felett, lázadás és belenyugvás, öröm és bánat egyszerre szorongatja. A szegfűt lassan a koporsóra zuhanó göröngyök után hajítja. Könnyei csillogó jégvirágokként fagynak bánatos arcára. DOBOSI VALÉRIA Csak ma A platánok árnya ölembe hullik és a csönd lassan betemet. A nyár éppen feledni készül virágot, színt és fényeket. Fonákját mutatja minden levél, szél kutat zörgő ágak között, de látod a múltat ő sem találja és a platánok árnya sem örök. Ami utánad itt marad a karod íve a levegőben, egy félbemaradt, suta mozdulat, nevetésed göcögő zenéje, s ahogy homlokodba hullik hajad elsimítod, mint félszeg kisgyerek, a tenyeredbe hajlított ujjad, talán akaratlan, de megremeg, s egy toll nyoma körmöd holdja alatt, szó szó után, mint hullámzó moraj, leesik, felbúg, de el nem veszik - őrzik emlékezetem sejtjei, nem tudhatom a holnapunk hol van, de a tegnap fényei itt égnek bennem, mint egy láthatatlan könnycsepp... // Őszi zsoltár Parányi dalban, » puha avarban, zizzenő levél szédül s lepottyan, zöldek a fények, zöldek az árnyak, cikázik, elhal- egyikse bátrabb, fényre, ha vágynál- árnyaktól szédülsz, csöndet, ha kérsz is- előbb megőszülsz.
