Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - H. Nagy Péter: Kalligráfia és szignifikáció

H. NAGY PÉTER

Kalligráfia és szignifikáció

FENYVESI OTTÓ, GÉCZI JÁNOS ÉS ZALÁN TIBOR KÉPVERSEIRŐL

A kollázs szegény. Még sokáig nem fogják elismerni értékét. Állítólag tetszés szerint sokszorosítható. Mindenki azt hiszi, hogy ő is meg tudja csinálni.” (Louis Aragon)

Annak tapasztalata, hogy a szavak és a dolgok között elhelyezkedő szimbolikus rendek nem tekinthetők állandó formációknak egy kultúra történetében, jelzi azoknak a határoknak a módosulását is, melyek az észlelési sémák hatáskörét érintik. Vagyis a világ jelenségeinek olvashatóságát egy olyan „episztemológiai szituáció” határozza meg, amely „előírja” a lehetséges értelmezési módok feltételrendszerét. Ebből a szempontból korántsem mellékes, hogy miként láthatjuk szövegiség és vizualitás viszonyát. A hagyományosan képversekként, illetve „irodalom és képzőművészet összjátékaként”1 definiált experimentális alkotások poétikai megformált- ságának tanulmányozása így egyben ahhoz a kérdéshez is adalékokkal szolgál: létesíthető-e dialogikus kapcsolat az írás tartományainak különbözni látszó rétegei között. Hiszen ennek értelmezése a jelölés funkcióinak sokrétűségére nyithat horizontot. Ugyanakkor már itt utalnunk kell arra, hogy a vizuális költészet különböző „műfajainak” elválasztása szinte kizárólagosan az alkotások jelvehikulumának” vagy „anyagi materialitásának” alapján történt meg (többek között ennek adja (tényleg) bámulatos „tárházát” Nagy Pál legutóbbi könyve).2 Ez márcsak azért is lehetett így, mert a képversek, montázsok, kollázsok, dekollázsok stb. - első közelítésre - anyagiságuk hang- súlyozása mellett a manualitás képzetkörén belül helyezték el a művészi alkotás aktusát, s így maga a mű is a „technika beszédeként” értelmeződhetett. A továbbiakban tehát szem előtt kell tartanunk a (lehetséges) befogadói szerepek aktivizálhatóságát is, mely „átrendezheti” a manualitás-anyagiság esztétikájának hangsúlyait, hiszen például egyes avantgarde és utómodem tendenciák éppen ennek „igényével” hívhatták fel magukra a figyelmet. Ebből a szempontból elképzelhető, hogy a kortárs experimentális költészet előfutárai közé sorolható például az az Ezra Pound is, aki ideogrammáival (többek között) a kulturális emlékezet és a tradíció „teljes mértékű” uralhatat- lanságával s így a jelek értelemlehetőségeinek kiszámíthatatlanságával szembesítette az olvasóközönséget.

Ha tehát a befogadást is alkotó folyamatnak tekintjük, akkor nem zárhatjuk ki azt sem, hogy az egyes alkotások vizuális természete és szövegisége, ezek interakciója miként készteti önkorrekcióra a befogadási folyamatban ap689