Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő II.

vei is. A Város az otthontalanság és a száműzetés érzetét kelti lakóiban, az embernek folyton zajon, bűzön, általános idegességen, ütött-kopott városrészeken kell átvergó'dnie, hogy eljusson valahová, ahol a düh és az összevisszaság neon-megvilágítású, légkondicionált enklávéban koncentrálódik, ragyog a sok „termék”, zümmög a beszűró'dő zene és a technikailag jól működó' világ steril és édes illatát árasztja. Merton az ember Városát technikailag kifinomult monstrumnak látta, amely kiveti magából Isten és az 0 embernek szánt ajándékait, különösen a természeti ajándékait. Míg az esó természeti ünnep az erdei remetének, az épületek közé zárt városlakónak csak bosszúság, és bár lemossa és megragyogtatja az utcáit, megveti az esőt, mert csak terhére van. A Város váltja ki belőle, hogy elutasítsa Isten egyik legnagyszerűbb ajándékát.

Merton megveti a Várost, mint olyan mesterséges tákolmányt, ahol egyetlen természetes dolog sem növekedhet szabadon. Ha egy építész tervrajzán egy fa tévedésből engedélyt kap az életre, annak precízen megindokolt szerepe kell legyen. Táblácskát helyeznek el rajta, amely tájékoztatja a kíváncsi arrajárót, hogy ez a fa a közegészségügy, a szebb utcakép, a tágabb perspektíva, a békés együttélés és gyarapodás szolgálatában áll itt, vagy hogy a főpolgármester lánya ültette. Merton követi Szent Ágoston teológiáját, amikor azt mondja: a Város és annak privát fája, épületei, sőt a főpolgármester lánya is csak illúzió.

A városlakó nemcsak Isten ajándékait képtelen meglátni a természetben, de önagát sem érzi többé Isten világa részének. Merton legkritikusabb vádpontja a Város ellen az, hogy összezavarja az embert saját azonossága felől, ellenben a szemlélődéssel, amely felfedi az ember igazi énjét, valóságát Istenben. A Város társadalma mindig összetéveszti az ember külső „személyiségét” az igazi belső „személlyel”; és azt sulykolja az emberbe, hogy ez a személyiség - amely nem valóságosabb, mint a mesterségesen létrehozott épületek, amelyek között él - azonos igazi énjével. Mivel az ember azt tanulta, a város kielégíti minden szükségletét, felhagy természetes lázadásával e hamisítás ellen, hagyja, hogy egy hamis képre formálják, mert támaszkodni akar a társadalom kollektív erejére. Olyannyira alkalmazkodik a társadalom által ráerőltetett képhez, hogy engedi, mások mondják meg, hogyan öltözzön, hogyan szórakozzon, hogyan élje az egész életét. És tényleg el is hiszi, hogy ez a felszín az ő igazi, belső valósága, ez a maszk az ő igazi arca.

Mertonnak természetesen meggyőződése volt, hogy a Közösség (Community) legjobb példája a kolostor, mert ott minden lakó szemlélődő életet él, mindenki őrzi egyedi emberi kvalitásait, miközben testvéri szeretetben kapcsolódik a többiekhez. De azt is kijelenti, hogy a kolostor is lehet Város, és a Város is magába foglalhat Közösségeket. Bármennyire is támadja a Várost, mindig hozzáteszi, hogy nem minden város rossz, a város valójában a benne lakó embereket jelenti, és ha ezek józan eszűek, a város is az. Ugyan a város természeténél fogva nem a legkedvezőbb hely a „transzcendens”-re nézve, az ember ott is képes lehet az imádságra, a szeretetre, a városban is lehet, Isten közelében, és ha egy adott városban elég ember éli a szemlélődés felelősségteljes életét, a Város is válhat Közösséggé.

Próbálta tudatosítani az emberekben a Városuk ideiglenes voltát, és Közösségek formálására hívta őket. De mindennél fontosabb volt a már szem681