Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő II.
Korántsem szembeállítve okét egymással, Merton azt mondja, a belső szemlélődés és a külső tevékenykedés egyszerűen két oldala az Isten iránti szeretet kifejezésének. Még ha a szerzetes nem is találna saját azonosságára másokban, még ha másokhoz való közelléte nem is lenne személyes hasznára, a szemlélődés hatásának természete akkor is másokhoz vonzaná: minél inkább egyedül vagyunk, annál inkább vagyunk együtt, és minél inkább közösségben vagyunk - a szeretet igazi közösségében, nem pedig a városok elidegenült tömegében -, annál inkább vagyunk egyedül Istennel. Az igazi magány nem a többi ember hiánya, hanem saját lelkünk végtelen mélysége, ahonnét jámbor cselekedeteink felbuknak. Nem igazi szemlélődő az a szerzetes, aki nem talál szeretetre embertársai iránt a meditációban. A szerzetes nem azért megy a pusztába, hogy elkerülje az embereket, hanem hogy megtanulja, hogyan találhat rájuk; nem azért hagyja el őket, mert már nincs köze hozzájuk, hanem hogy megtalálja az utat, amelyen járva a legtöbb jót teheti értük. A szemlélődő menekülése a világból nem a konfliktusok, a gyötrelmek és a küzdelmek előli meghátrálás, inkább az elidegenedésből és az elszigetelődésből történő menekvés az egységbe és a békébe a többi ember szeretetében. Ezért valaki csak akkor legyen szerzetes, ha meggyőződése, hogy ezáltal Istent is és embertársait is jobban képes szeretni. így határozza meg, kik a szerzetesek: olyan emberek, akik tudatosan és szándékosan fogadtak el egy életformát, amely magában rejti a társadalom kritikáját, bizonyos távolságot tart a társadalomtól és függetlenségre törekszik annak dominációjától és imperativusaitól, de ugyanakkor nyitott a társadalom szükségleteire és a párbeszédre vele. A szerzetes példaként szolgálja az emberiséget azáltal, hogy fölötte áll a világi társadalom dichotómiáinak, és emlékezteti az embereket arra az egységre, amely mindenki számára létezik Istenben. A szerzetes azt tanítja, mi valódi és mi ál, mi igaz és mi hamis, mivel Isten kontemplációján keresztül felfedezi a valóságot és az igazságot. Úgy érezte, új életét írásain keresztül kell megosztania a többi emberrel, mert hitte, a világtól való elfordulása és a trappista rendhez való csatlakozása számára az önzés és a büszkeség hamis álarcától történő megválást jelentette és egy új élet kezdetét - másokért. Míg szerzetesként nem vehetett részt a társadalomban dúló küzdelmekben, felülemelkedhetett e harcokon és megosztottságon, és igazi értékekre irányíthatta olvasói figyelmét. Felismerte, hogy Isten szólította a kolostorba és adta neki esztétikai és intellektuális képességeit, hogy egyszerre legyen szemlélődő és író, ő pedig egyszerűen hivatása kötelességének tett elege, amikor szemlélődő tapasztalatairól írt. Folyton óva intette azokat, akik a monasztikus életet mint a világtól való menekvés lehetőségét fontolgatták, mert ők úgyis magukkal cipelik a világot a kolostorba. Akik azért választják a kolostor magányát, hogy egyedül lehessenek, azok egyszerűen saját magánvilágukba zárkóznak - önzésük társaságában. Az igazi szemlélődőnek, akinek legszembetűnőbb vonása az ima és a magány, részt kell vennie a világ dolgaiban. A szemlélődő élet két területe, a misztikus és a szociális, olyannyira összefonódnak, hogy egyik sem megvalósítható a másik nélkül, a szerzetesnek egyszerre kell Isten és a világ emberének lennie. Saját viszonya a világhoz ellentmondásos volt abban, hogy minél jobban 679
