Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő II.

Annak ellenére, hogy ezek a könyvek milyen képet alakítottak ki Merton- ról, az 1940-es évek végén és az ’50-es évek elején vezetett naplója és teológiai meditációit felölelő könyve, a No Man Is an Island, már azt jelzik, hogy a kolostor és a világ kapcsolatáról kezdett változni a véleménye. Ugyan ebből a könyvből nem derül ki, a szerző mennyire ismeri vagy érti a kolostoronkívüli világot, a cím és az előszó azt tükrözik, hogy a kolostori élmények hatására Merton felfedezte, szüksége van más emberekre, akikért felelős. E változást számos példa megörökíti az 1946 és 1952 között vezetett naplójában, a Jónás jelé-ben.

Egy 1949-ben írt bejegyzésben, közvetlenül felszentelését követően, azt írja, hogy a papi felelőssége megtanította neki az önfeláldozás értelmét, hogy amikor misét mond, az egész emberiséghez tartozik. „Senkit sem pusztán önmagának szentelnek pappá ... papságom nemcsak Istenhez kapcsolt hozzá, hanem az emberekhez is.” Miután néhány hónapja tanította a fiatal szerzeteseket, azt írja, rátalált a rég vágyott remeteségre azáltal, hogy jobban megismerte a tanítványait. Amikor még kevésbé bensőséges kapcsolatban volt a szerzetesbeli testvérekkel, addig azok magánya útjába állhatták, de most, amikor már jobban megismerte őket, közös vágyat érzett velük Isten iránt, amely egyszerre tette felelőssé értük és függetlenné tőlük.

Ebben az időszakban újraolvasta a Journal of My Escape from the Nazis (A nácik előli menekülésem naplója) című kéziratát, amelyet még az 1940-es évek elején írt, és amelyet halála után ,My Argument with the Gestapo” címen adtak ki. 1941-ben annak a véleményének adott hangot, hogy az egész világ, amelynek a háború a legjellemzőbb kifejezője, gonosz, amin nevetni kellene, amit le kellene köpni, és aminek átokkal kellene hátat fordítani. De amikor 1951-ben újra elolvasta a kéziratot, ráébredt, hogy egy halom dologról már egészen másként vélekedik. Most úgy érzi, egyedüli ok a szerzetesi életre az lehet, hogy megtaláljuk valódi helyünket a világban, de ha csupán azért vonulnánk visza a monasztikus életbe, hogy megszabaduljunk a társadalomban ránk háruló felelősségtől, akkor csak az időnket vesztegetnénk. Szemrehányást tesz önmagának korábbi nézeteiért, a világ gyűlöletéért és elutasításáért, végül pedig azt a tanulságot szűri le, hogy halálos bűn elátkozni a világot, és nem dicsőíteni a jót, ami szintén megvan benne. Kineveti önmagát, amiért kivonult a világból és ájtatos könyveket írt arról, hogy ő menynyire más. Ez a kezdeti szemléletváltás az 1950-es kiindulóponttal végül is Mertont az egyház egyik legszókimondóbb társadalom-kritikusává formálta, és a ’60-as években írt könyvei és cikkei már egy olyan gondolkodót tárnak elénk, aki teljesen belemerül a világ problémáiba, egy olyan szerzetest, aki egészen huszadik századi ember.

Szerette volna lerombolni azt a sztereotip képet, ami kialakult róla: Thomas Merton, aki megvetette New York-ot, köpött Chicago-ra és hátraarcot csinált a pusztaság felé, egyik zsebében Thoreau, másikban Keresztes Szent János, kezében az Apokalipszisnél felnyitott Biblia. Szerette volna, ha úgy tekintik, mint aki kérdéseket tesz fel önmagának. Már nem gondolja, hogy el kell menekülnie a világ elől egy kolostorba, hogy a szerzetesi ruha viselete és ősi rítusok követése kiemeli ebből a világból, mert aki ezt hiszi, az egy illúzió áldozata. 1967-ben úgy nyilatkozott a Motive magazinnak, hogy a Hétlépcsős hegy-ben még a novicius-éveiből magával hozott éles körvonalú teológia

673