Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Páskándi Géza hagyatékából:
- Szívélyes üdvözletem a kedves feleségének és a m. b. rabbim szeretett barátjának. Nazareth Ellit, 1993. ápr. 29. Rabbanit Müller Olga Özv. Rabbanit Müller Olga rabbiné Úrasszonynak Názáreth, IZRAEL Drága Olga! Megbénított a hír. Végre magamhoz tértem. írok. Szerette őt a jó Isten. Hiába volt romániai üldöztetés, börtön, hiába kellett elmennie a szülőföldről, a szűkebb pátirából - Erdélyből... szerette, mert övéi közé mehetett, habár lelkét félig, félkultúráját itt kellett hagynia... szerette, mert az ősi-új hazában sem hagyta véle elfeledtetni ezt a kultúrát... szerette, mert olyan tündéri lelkű asszonyt adott néki, amilyen Piri volt és olyan csaldot... szerette, mert bár az asszonyt elvette tőle, adta néki Magát, Olgi, akiről leveleiben annyi jót írt nekem... Müller rabbi, Pinchas, nékem Frigyes - az örök Frici - meghalt. Hiszek benne, hogy nagyon sok zsidó és keresztény megtudja majd még, ki is volt ez az ember. Többek között tőlem is, aki a börtönben sokáig voltam véle s akivel oly régóta levelezett. Én azon leszek, hogy megtudják: ritka emberpéldány hagyott itt bennünket. Akik rabbinusok bölcsességét csak adomákból, anekdotákból ismerik, megláthatták, milyen egy - túlzás nélkül - „mintapéldány”, aki lelkipásztor. Szerette, igen, nagyon szerethette őt Isten, mert nem akármilyen: a derűs toleranciát adta lelkének, amely megért minden embert, minden hitet, nyelvet, észjárást, nemzetet és tisztel mindenkit, cserébe semmi már nem kérve, csak annyit: hallgassék meg az ő lelke, hite, kultúrája is. Nagy ember volt. Nagy lélek. Nagy zsidó, magyarul is művelt, és - írástudó. Én holtában is megköszönöm barátságát. Maga volt a derű, tapintat, nemes önirónia. Sokat eltűnődtünk kettesben is az örök Isten létén, jóságán, büntetésein. Révedeztünk: mi lesz, mi lehet a jövő. És vitatkoztunk - egyháztörténetről. A dévai rabbit a börtönben is tisztelte mindenki. Volt méltósága, habár szinte észrevétlenül. A nagy megpróbáltatások idején magaviseleté egyszerű és példás, tiszta. Szinte már hihetetlenül. Azt hiszem, Isten eleve jónak, hálás embernek teremtette őt. Viselkedéséből volt mit tanulnom nékem is. Szinte ösztönszerűen léptem mellé a zárkában, séta közben vagy a kényszermunkán a sorban. Akkor és ott kezdődött barátságunk. 1957 után. A „Weisskopf úr, hány óra?” című elbeszélésem zsidó órás főhősét két emberből gyúrtam eggyé: egyik egy öreg órás, aki végtelenül korrekt, kiváló szakember és az én Frici barátomból, aki megdöbbentően bölcs és derűs. Szinte sose fogy el türelme. Aki jó. Emlékszem, amikor a hatvanas évek 667
