Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Beke György: Székely számvetés Budapesten
nek mindig alá kell vetnie magát a közösség érdekeinek. Mai liberális korunk ezt semmiképpen sem értheti meg, miként a teljes önzést, az egyén mindenek fölé helyezését én nem fogom megérteni soha. Elfogadtam a tételt, hogy egy nyolc hektáros nyugdíjas - aki apám volt - fiával, minden föl- és leszármazottjával együtt a közösség, a szocializmus ellensége. Legjobb lenne engem most itt főbelőni. Ki húzná meg a ravaszt? Magam húznám meg? Ezt az életérzést régecske, még 1980-ban megvallottam az Igaz Szó Markó Béla szerkesztette Irodalom és iskola rovatában, írók albuma címszó alatt. Nem tudtam volna elképzelni, hogy a szigorúan magamra vonatkozó Ítéletet egyszer majd a gyűlölet tébolya úgy fogja félreértelmezni, hogy én a kulákok fizikai felszámolását hirdettem meg! Utólag világosan látom, hogy nem Bukarest és a szerkesztőség előtt vállal tam volna a magam erkölcsi öngyilkosságát. Uzont láttam magam előtt. Ott volt a képben az a magányos sír is, a Pünkösti Gergelyé, akinek a nyughelyét azoknak az utódai tüntették el, akiknek a felszabadítását 1848 májusában kikiáltotta. Talán egyedül ő értette volna meg elképzelt torz „menekülésemet” a halálba. Később sem Bukarest volt számomra a mérce, mikor megint kezembe vehettem a tollat. Én mindig csak laktam a román fővárosban, de Erdélyben és főleg Uzonban éltem. Huszonkét éven át az egyik legmakacsabb „ingázó” lettem, aki hivatalos lakóhelyét átmeneti szálláshelynek tekinti. Mikor nagyon kisértett az otthontalanság, egy kicsinyke Uzont, egy kicsinyke Háromszéket és Barcaságot alapítottam magamnak a Petőfi Sándor Művelődési Házban. Felbuvároltam a bukaresti magyarok utóbbi százötven esztendejének a történetét, írtam ebből riportok sorát és egy családregényt (Fölöttük a havasok), kiadtam a múlt századi magyar pap és magyar mérnök, Koós Ferenc és Veress Sándor élettörténetét, mégpedig egyetemes magyar mérce alá állítva őket. Ami nem volt nehéz, mert ók is oda akartak állni mindig. Ha Veress Sándor nem is térhetett haza soha szülőhelyére, Sarkadra, élete végéig megmaradt magyar állampolgárnak, még azon az áron sem cserélte föl, hogy akkor miniszteri tárcát kapott volna. Kogálniceanu kormányában, lévén Románia első vasútépítő mérnöke. Koós tisztelete tizenöt esztendős bukaresti önkéntes emigrációja után hazatért Erdélybe. Számomra is a Székelyföld lett volna igazán ideális menedékhely. Csakhogy Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában a helyi hatalom túl közel volt az írókhoz, szerkesztőségekhez, közvetlenül parancsolgatott nekik. Kolozsvár mégiscsak Erdély fővárosa, sokkal több az író, lazábbak a kötelékek. Legalábbis így képzeltem. Életem munkájából saját házat emeltem a Boíjúmál oldalon, ahonnan belátni Kolozsvárt, templomaival, magyar színházával, történelmével, jövőjével. Falusi ember számára - akinek lélekben megmaradtam - az igazi honosság az, ha saját háza van a feje fölött. Hittem, hogy ez lesz számomra a végleges kikötő, ahonnan egyenlő távolságra van, illetve egyenlő közel esik Uzon és Budapest. A kettőt nem tudtam volna, soha nem is akartam elválasztani. Lélekben nincsenek tökéletes vagy tökéletlen határvonalak. Pünkösti Gergely pénzügyminiszteri főtanácsos számára a század elején Pest az egyéni emelkedést, szakmai rangot jelentette. Számomra a hazát, amit elvett tőlünk az irgalmatlanul igazságtalan történelem. Ezt szereztem vissza magamnak képzeletben, gondolatban, lélekben. Mikor egyáltalán nem iro634
