Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Norrie Hearn: Szépprózák

kékről, akik fókarévületbe estek a daltól, igen, attól, ami a tengerről jött. Ugye sejthető: tőlük. Mi történt aztán? Ahívó szó győzött...

Nincs mit tagadni: ezek mind legendák, mítoszok. Van bennük valami ódon, érzéken túli, felfoghatatlan. És mégis... Történt valami... Valami, valahol Donegal nyugati partjainál, jó tíz évvel ezelőtt. Ez az az élmény, ami arra késztetett, hogy újból feltegyem a kérdést: lehet, hogy mégsem annyira legenda az, amit annak tartanak?

A család esztendőről esztendőre felkereste a helyet. Amikor torkig voltak a zajos civilizációval, fogták sátrukat és átvonultak a békés civilizálatlanságba. A házaspár annyira rajongott ezért a vidékért, hogy házaséletük egyetlen esztendejét sem hagyták elillanni anélkül, hogy el ne töltöttek volna itt egy hónapot. A gyerekek legalább ennyire vágyták ezt a helyet, no meg a helybéliek őszinte szeretetét. Honnan tudom? Csak rájuk kellett nézni: arcukra kiült az elégedettség, szemük boldogságtól ragyogott.

Majd elfelejtem: a családban három gyerek volt. Név szerint ugyan csak kettőt említek. Véletlen? írói fogás? Mindkettő. Szóval, történetünk idején Roisin hét, öccse Padraig pedig hat éves. A harmadik gyerek is csak annyival volt idősebb e kettőnél, hogy nővérüknek nevezhették.

Roisin csupa gömbölyűség, ölelni, felnyalábolni való, akár egy vándorbatyu. Mindenütt lágy hajlatok, gödröcskék - testéből csakúgy áradt a melegség. Jöhetett csípős, erős szél, nem tudta kiűzni a vízből. Mit kiűzni? Mégcsak meg sem borzongatta. Közel, közel a tengerhez! - csak az kívánta. Úszni nem igazán tudott, mégis biztosan mozgott a vízben, akár egy kövér kiskacsa. Víz alá bukott, aztán feljött, megint eltűnt, majd ismét előkerült. Haját hátrasimította a szél, ő pedig egyre csak mosolygott, nevetett csakúgy, mint amikor az erősebb hullám a kisebbet „kioltja”, hogy az benne éljen tovább.

Padraig magasabb volt Roisinnál. Mint afféle fiúgyerek: csupa szögletesség, csontos könyök, kiálló térdek - fürge, akár egy mókus. A labda reggeltől estig meg sem állt előtte. Üldözte, akár egy ellenséget, aki a sziklák rejtekében sem érezhette ám magát biztonságban: legfeljebb megadhatta magát. Aztán következett - feltételezem - a vádbeszéd, az ítélet, meg ami ilyenkor lenni szokott. Egy biztos: Padraignak be nem állt a szája: utasított, érvelt, magyarázott - legalábbis, ezt vettem ki a halandzsanyelvből, vagy inkább a gesztusokból. Ha messzebbre akart látni annál, amit - ekkor még - szerény magassága megengedett: uzsgyi! Föl az egyik fára! Volt belőlük egynéhány arrafelé. Gondolom, Padraig külön világában amolyan őrtornyul szolgálhattak.

Ha röviden jellemeznem kellene a két testvért, gondolkodás nélkül azt mondanám: Roisin vízi-lény, Padraig pedig a szárazföld gyermeke.

Történetem napján az apa a sziklák közelében halászott. Ma mintha egy kicsit elpártolt volna tőle a szerencse, de azért nem adta fel - nem is olyan fából faragták. Az anya és a másik leány a közelben maradtak, pocsolyától pocsolyáig mentek, kiemeltek egy-egy követ a langy vízből, hátára fordították meg vissza. Aztán a vízinövényeket fogták vallatóra. Eközben Roisin és Padraig együtt indultak a vadvirágos felé. Mintha egy belső hang súgta volna: szinte egyszerre térdeltek le, hogy érezzék a somkóró meg a bükköny fanyar illatát, aztán egy kicsit odébb, megbirizgálják a csörgő kakascímert. Vad or611