Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon

Erősebbnek hiszem magam, ha átölel. Nem vagyok annyira egyedül a világban, apátlan-anyátlan árva. Valakihez mégiscsak szorosabban tartozom. Ha mellém ül, ha az ölébe vesz, ki akar szakadni a szívem, a mellem úgy hullámzik, mint a Pallagi-tó vihar előtt. Pedig még nem tornyosulnak felhők a mező fölött, nem csap nyakon az eső, a szél nem söpör végig a falun, de bennem tombol a természet. Csókol, csókol, csókol, a keze föl-lejár a testemen, térdét finoman a lábam közé tolja, mozgatja, végigdörzsöli a combomat. Karcsi, Karcsi - nyögök a karjai között. Kigombolja a blúzomat, a mellemet cirógatja, két ujjával a bimbót, lesiklik a derekamon a combomig s tenyerével az ágyékomat simogatja. Már nyögni sem tudok, csak zihálok, hadonászok, de ő nem enged el, annál jobban szorít, minél inkább szabadulni akarok tőle. Aztán, hirtelen, mintha eleredne az eső, az orkán alábbhagyna, a felhők oszolnának, és kisvártatva megenyhülne a természet. A szívem csöndesedik, a fejem még zúg, kábultan a vállára dőlök. S apránként kitisztul minden körülöttem meg bennem. Vihar is ez, megnyugvás is ez, mint ahogy Mathilde de La Molle érezte Zsülien közelében.

Persze Karcsi nem az a fajta. Nem olyan, hogy fölgerjedve letepeijen, megkönnyebbüljön rajtam, és odébb álljon rossz híremet keltve. Azt mondja, hogy addig megy el, ameddig nekem jó. Nem úgy, mint a többi legények. Igaz, én is résen vagyok. Segítek, ha látom, már nem bírja önuralommal. Kinyitom a sliccét, nem tiltakozik, mintha egyenesen várná is. Hamar záporozik. De csak ritkán, ha nagyon föl van töltődve, akkor nyúlhatok hozzá. A legveszélyesebb pillanatban rászólok: „Vigyázz! Korai lenne a gyerek!”-, ennyi józanság még felülkerekedik bennem, és nyomban lehiggad. Tudom, hogy sokáig nem mehet így. Az övé kell, hogy legyek. Már-már odaadnám magam, de mindig visszaránt egy gondolat, egy furcsa érzés: Várj még! Tényleg ő az, aki majd rendbe hozza az életed? Szeret úgy, hogy ne csupán Julien Soréit játsza el melletted? Vajon az ösztönökön túl mi hajt téged a karjaiba? Vagy máris szerelem ez az egész?

Hát most hol a gonosz? Bajnok Teklában vagy Bordi Karcsiban? Netán mi ketten együtt maradunk még gonosznak a faluban? Anyám a temetőben, Nagyi követte őt oda, apám, ha él még egyáltalán, valahol külföldön kóborol az ismeretlenben. Vége. Liska mamát se boldogíthatom. Vissza kell költöznöm a házunkba hamarost. De hogy fogok ott lakni egyedül? A tsz-ből hazaérve, üresen ásítoznak majd a falak, s ha hangosan elszólom magam: Nagyi! Megjöttem! - csak a visszhangom felel, és a tükörtől, önmagam elé lépve, kérdezhetem: No, Tekli, mihez fogsz most ezután? Főznöd, mosnod, takarítanod kellene, ellátni ezt a néhány tyúkot, gondozni a kis gyümölcsöst, árulni a piacon ezt meg azt, ami a kertben megterem, felsöpörni az udvart. Eleinte gyakran kisétálsz a temetőbe, virágot viszel, gondozod a sírt, amíg meg nem unod. Mert előbb-utóbb mindent megunsz, mert egymagádnak minek csinálnád? Nincs, aki észrevegye, nincs, aki dicsérjen érte. Itt mindenbe belefárad az ember, ellustul, magányosan meg különösen; olyan egyhangú, olyan semmilyen így az élet. El kellene szöknöd a városba! Ahol nincs annyi kíváncsi szem, nincs annyi szószátyár vénasszony meg mohó, kielégítetlen legény. Talán bennük tenyészik az a bizonyos gonosz, ők fertőzik meg vele a falut. Öreg asszony - gonosz asszony. Irigyek mindenre. A jókedv, a szerelem, a szép csak ingerli őket. Még jó, hogy Kareszra számíthatok. Ha összeházasodnánk, lehet, hogy

596