Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Molnár Tamás: Vallás, egyház és modernség

kiváltságok nélkül. Ez a mértani szimmetria szempontjából hasznos eredménynek tekinthető - addig, míg ráébredünk, hogy a) nem létezik társadalom melynek közepén ne lenne egy hitrendszer, akár materialista, tudományos vagy ideológia által inspirált, és b) a sok úgynevezett egyenlő lobbyk között ne akadna egy, amely a meggyengült egyház-lobby helyét megpróbálná elfoglalni. Röviden: ha a keresztény egyház nem foglal el többé egy centrális pontot, akkor más hitrendszer fog igyekezni azt elfoglalni: humanista világnézet, szabadkőműves világnézet, szektás világnézet, liberális vagy szocialista világnézet. Ezek és mások éppen úgy hatalomra törnek mint Konstantin idejében egy egyház tört hatalomra, mert, mégegyszer, a társadalomból nem lehetséges a hatalmi ambíciót kiküszöbölni. Amely csoport vagy hitrendszer ezt megpróbálja, az olyan társadalmat hoz létre, amely türelmetlenebb és deszpotikusabb mint az egyház volt valaha is a történelemben. Ezt a leckét, amelyet a 18-ik század nem vett számításba, a 20-ik század tanulta meg, véres bálvány-imádások árán.

1789-tól a második vatikáni zsinatig - 170 év - kényelmetlen helyzet uralkodott, mivel a „társadalmi szerződés” melyet az egyház írt alá mint a liberális, stb. társadalom és a lobbyk partnere, számtalan ellentmondást volt kénytelen tartalmazni. A liberális társadalomnak végül is igaza lett: nem ő alkalmazkodott a keresztény felfogáshoz és gyakorlathoz, hanem, mint az erősebb partner, átültette az egyházba és a hívőle többségébe (?) a liberális eszméket, gondolkodási módot, és célkitűzéseket. Utalást tettünk arra, hogy a 18. és 19-ik századok folyamán az egyház úgy próbálta régi befolyását visszaszerezni, hogy a francia philosophokat a hithez vonja, aztán, miután ez a törekvés teljes kudarcba fulladt és a forradalom eltörölt minden ilyenirányú törekvést, úgy folytatta munkáját, hogy más érdek-csoportokat igyekezett meggyőzni: a voltairiánus szellemű bourgeoisie-t, a munkásosztályt, az értelmiségieket, a politikai pártokat, és manapság a sajtót és televíziót. Fontos megállapítani, hogy ezek a törekvések nem jártak sikerrel, és hogy manapság az egyház legfeljebb csak törmelékeket szed itt-ott össze. Olyannyira, hogy a jelenlegi Pápa a szervezetlen tömegekhez és a Harmadik világ kiábrándultjai felé viszi az evangéliumi tanítását, mert a Nyugat, mint ezt számtalan komoly megfigyelő mondja és írja, Spenglertől és Toynbee-tól Marcel Gauchet-ig, egy vallás-tagadó és deszakralizált része a világnak. Ugyanezek a gondolkodók és írók azt is állítják, hogy nincs visszaút, legalább is addig - ez egy meg- határozhatlan jövő - míg az ipari, hedonisztikus, közömbös társadalom nem jut egy krízis-helyzetbe. Közben persze a radikális szekták élnek az alkalommal, és sok közülük éppen a liberális modernizmust támadja, mintha érezné a krízis előszelét.

Nem paradoxon az, hogy ebben a vallásilag kiábrándult világban (a Nyugatról beszélünk) amely semmiben sem hisz, még az egyház különválásában a társadalomtól sem, éppen az egyház berkeiben találjuk azokat a személyeket (papokat, teológusokat, diplomatákat, szerzetesi rendeket) akik lelkesen üdvözlik a „szerződést”, melyet az egyház alá írt volt a liberális társadalommal, és amelyet ünnepélyesen megpecsételt a vatikáni zsinat (1962— 65). Papi megnyilatkozásokban olvassuk a halljuk - pld. folyóiratokban és a televízión - hogy a modern kor és a modern filozófia mennyire kompatibilis a demokráciával, liberalizmussal, sőt a vallási parancsolatok és tanok kri463