Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházy Károly: A honfoglaló magyarok tárgyi emlékei

még nagyon tömören jellemezve a honfoglalók emlékanyagát három kardról, egy lándzsáról és néhány nyílcsúcsról emlékezett meg. Ez még akkor sem fejezte ki a valós helyzetet. A következő évben már köpüs nyflcsúcsot is találtak a selypi pusztán, Eger-Szépasszonyvölgyben 1898-ban „kétágú” nyílcsúcsra bukkantak. Funkciójuk különbözőségét már 1892-ben megsejtette Könyöky Lajos. Szerinte a különböző alakú nyílcsúcsok különböző célokra szolgáltak.

Az első rendszerezést Nagy Géza végezte el 1906-ban, négy típust nevezve meg. A lapos rombikus vagy levél idomút tartotta a legelterjedtebbnek. Ő is megemlíti, hogy köpűs végűt addig csak Selypen találtak. Számba vette a „villaforma hegyű”-t (Beregszász, Bihar), melyet a vadászatra használhatónak vélt, és a lapát alakú hegyűt (Monaj, Tuzsér). A típusvariációknál jobban érdeklődött eredetük iránt. Kialakításuk szinterét Belső-Azsiában kereste.

Alapvető osztályozásukat Cs. Sebestyén Károly készítette el a szegedi múzeum kiterjedt ásatási tevékenységéből származó országos jelentőségű anyagára támaszkodva. Hat alaptípust különböztetett meg: kétféle deltoid alakú, attól függően, hogy alul vagy felül vannak-e rövid oldalak, élek, aztán rombusz alakút, két ágút, félkörös élű ívüt, és három vagy négyélüt. Legújabban Kovács László 11 típust tart nyilván, amely egy-két új típus felbukkanásából adódik; a köpűs, a szakás és véső alakú formák variációiból. A terminológiai változást a három és négyélű típus helyett javasolja, és páncéltörő típusnak nevezi őket. Hasonlóképpen a félkörös ívű helyett domború ívű élűt javasol. A két ágú típust egyidejűleg villás nyilcsúcsnak is nevezik. Felbukkant egy áttört pengéjű variáns is, gyújtó nyilnak tartja felfedezője. Mint látjuk, minden törekvés ellenére, a terminológia egységesítése nem zárult le.

A nyilak szoros kapcsolatban vannak tartójukkal, a tegezzel. Mint említettük, a tegez maradványokat eléggé sokára ismerték fel. Számítottak ugyan előkerülésükre, Lehoczky kereste is a sírban, de mint írja, „ki nem vehettem”, azaz nem találta. Az első leírás Nyáry Jenőtől származik, de ő még nem tudta, mit talált. A pilini ásatáson csontlemezeket lelt, előlapjuk „vörösre kifestvék”, melyeken forrasztott vas ékességek láthatók, rajtuk farost pora. Ezek a vasrozsdától megbámult vörösödött tegez szájlemezek lehettek, melyekre a vas merevítő pánt rá volt szegelve. A töredékes vastárgyak között egy tegezfület is leközölt rajzban, de szerepét nem ismerte fel. Ráadásul a „végein alkalmazott csavarok” megtévesztően hangzottak, hiszen egyszerű, elkalapált vasszegecsek voltak. Nagy Géza ezeket gondolta hibásan íjtegez maradványainak. A megismerés a tegezdíszeknek vélt íjlemezeken átvezetett a valódi tegezmerevítő vaspántok meghatározásához. Mindhárom fokozata Jósa András nevéhez fűződik.

Előbb a tarcali lelet első említésénél szólt négy darab vaslemezről, melyeket feltételesen a tegez egy részének gondolt. De a következő évben (1896), a bezdédi temető közlésekor a 9. sír tegezpántjait még acélíj tartozékának vélte. Hasonlóképpen zavaros Hampel ismerete is, mert a kecskemét-magyari tanyai tegezvereteket favödör abroncsaiként említette (1905. II. 646). Pedig ekkor Jósa már a tuzséri 5. sírban talált vastárgyakat is meghatározta, és most már biztos volt ítéletében (1900). A hat darab nyílcsúcsból négy a „puzdrában” volt. „Az ezek körül talált tárgyak alakjuknál és elhelyezésüknél fogva nem tekinthetők egyebeknek, mint puzdra vasalás és ékítésnek.” Harmadjára a kenézlői első temető 11. sírjában talált tegez maradványokból re40