Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?
fiút a sokrétű beavatás, a rettenet örvényében való alámerítés és a beteljesedett áldozat után az életnek és az egy emberi életnél több iránti adósságnak visszaadó víz képét teljes egészében a megtisztító és megerősítő szentség szimbólumrendszerén kívül értelmezni. Végül is nem azonos valamiképp azzal a fiúval, aki a Fehér hajó végén a vízbe vetette magát, úgy menekült a gyalázatos szentségtörés és aljasság elől? Most pedig, tragikus tapasztalatokkal, de a bűntől megszabadulva visszatér a vízen... Az évszázadnál hosszabb ez a nap (a cím pontos fordítása: És az évszázadnál tovább tart a nap - ez a sor Borisz Pasztemak egyik verséből való, amelyet nem sokkal a halála előtt írt a „megállított időről”; lehet, hogy emiatt kellett módosítani a címet a későbbi kiadásokban), tehát Az évszázadnál hosszabb ez a nap c. regényben a jelen és a múlt realisztikus megjelenítése összefonódik a szimbolikus-mitikus történettel és a science-fiction konvencióival. Ez utóbbit kihagyom és az előbbit sem akarom összefoglalni, csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy Ajtrnatov továbbra is a „nagyszerű egoista-konformisták” (nem kizárólag erkölcsi, hanem - hogy is mondjam - antropológiai? civilizációs? szociológiai?) kategóriájával küzd. Gyötrelmes, ahogy hatalmukban tartják az ábrázolt valóságot. Az ilyen emberek a „szokványos” társadalmi realizmus távlatából is gonosznak tűnnek, hiszen sértegetik a hozzátartozóikat, hazudnak, mindig csak önző érdekeiket tartják szem előtt; a mitológiai realizmusban is jelen van a létezők ezen rétege, láthatjuk (pl. a Fehér hajóban), hogy a gonoszok megsértik a világ rendjét, megtörik a tabut, a destrukció elemei létében fenyegetik a világot. Az évszázadnál hosszabb ez a nap c. regény egyik legfontosabb mítosza a kegyetlen zsuanzsuanokról és szerencsétlen áldozataikról, a mankurtokról szóló történet. A sztyeppén vándorló népek évszázadokkal ezelőtt vég nélküli háborúkat vívtak a legelőkért és a kutakért. A rettenetes zsuanzsuanok voltak a leghatalmasabbak és - mielőtt beteljesedett rajtuk az átok és kihullottak a történelemből - ők győztek a legtöbbször a csatákban. Szörnyű sors várt foglyaikra, különösen a fiatalokra és erősekre. Rafinált kínzással, amely egyben sajátos koponyaműtét is volt, elvették emlékezetüket, értelmüket, éntudatukat, szabadságvágyukat, kiölték belőlük a lázadásra való hajlamot. E preparált lények, a mankurtok, engedelmes és dolgos rabszolgák voltak, bármit parancsoltak nekik, buzgón és pontosan végrehajtották. A legenda szerint a najmánok törzsének egyik asszonya, a jelképes nevű Najmán-Ana megtudta, hogy fia, Dzsolaman nem halt meg a csatában, hanem fogságba esett. Elindult és hosszú vándorlás után megtalálta fiát, a mankurt pásztort, aki egyedül őrizte a sztyeppén a tevecsordát. Nem ismerte meg anyját, nem tudta a saját nevét, nem tudta, mi volt, mielőtt idekerült, „semmi sem volt” - motyogta. „Mit tettek veled!... El lehet venni a földet, el lehet venni a vagyont, el lehet venni az életet is - mondta fennhangon - de kicsoda találta ki, hogy merényletet kövessen el az ember emlékezete ellen?! O, Úristen, ha létezel, hogyan sugalmazhattál ilyet az embereknek? Nincs elég gonoszság amúgy is a földön” (Csingiz Ajtrnatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap, ford. Rab Zsuzsa. Bp. Európa, 1982. 161-162. o.) A kétségbeesett Najmán-Ana vissza akarja hozni fia emlékezetét. Türelmesen ismételgette a fiú és halott apja nevét: Dönenbáj. Elmondta neki, hogy ő az anyja, és azt is, hogy a najmánok törzséből való. Régi bölcsődalokat énekelt neki (derűt és melegséget vett észre 361
