Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?
Azután három évig A katonai cenzúra pecsétjével Kaptuk a leveleket. És biztos voltam, Hogy pontosan így kell kinéznie egy levélnek Ilyen tus-sávokkal. Szomorú Voltam, hogy az enyémek nem ilyenek. De a levelek mind ritkábban érkeztek. Míg végül jött egy, Melyben azt olvastam, Hogy bácsikám hősi halált halt A dicsőség mezején. Nem fogtam föl, vidám voltam, Büszkeség töltött el a „dicsőség” szótól, A Jiősi” szótól. Nagyapám nem ejtett könnyet. Egy komor, titokzatos vénember elhatározta, Bejárja a fél világot éhes unokájával Hogy ezer és ezer hant között meglelje Fiának sírját. Nagyapám nem engedte, Hogy fia idegen földben nyugodjék. Emlékszem a hőségre, az éhségre, az állomásokra, A zakatoló vonatokban robogó katonákra, A szakadozott földre és a tankok vázára, A lerombolt állomások éhes csavargóira, Az elszenesedett ajtókra és a kiégett, rozsdás Fűtől felpuffadt hasú tehenekre. Emlékszem a folyókra, a folyókra, a folyókra, Az esőre - hol alig szemerkélt, hol meg zuhogott, A gyönge nyárfák és mohos tölgyek tönkjeire, És agyagra, agyagra, agyagra térdig. Megmutatták nekünk a nagybácsi sírját. A falun Túl volt, mely még nem száradt ki az eső után - Agyagos halom egy sekély patak mellett. Nagyapám imádkozott kicsit és jól megrágta a bagót. Én meg bámultam a sötétszürke földre. Egészen olyan volt, mint a mienk, Ugyanolyan nedves. Ezt megjegyeztem. A helybeliek oldalt álltak. Es egy Asszony szépnek tűnt - sovány, Piros arca volt - és még Gonosznak is tűnt, mint a szomszédasszonyunk. Ezt is megjegyeztem. De a nagyapám Nem figyelt rájuk, Levette kaftánját,
