Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházy Károly: A honfoglaló magyarok tárgyi emlékei

megneveznünk. Ha a tárgy sírban való helyzete alapján biztosan megállapítható a veretek hovatartozása, akkor funkció szerint is megnevezzük őket. Gyakran előfordul a kettős elnevezés is, pl a rozettás lószerszám vagy a haj- fonatkorongok esetében, hiszen ez utóbbiak akár áttörtek, akár lemezesek, ritka kivételtől eltekintve a hajfonat díszei voltak.

Már az első honfoglalás kori sírban is voltak egyértelműen megnevezhető tárgyak. Közéjük tartozik a két kengyelvas és a ló szájában talált zabla. A legkorábbi időszakban ezek voltak ismertek a lószerszámokból. 1900-ig a kengyelek minden fő változata előkerült. A legelőször elnevezett és leggyakoribb típus a körte alakú volt, két változatban: vagy rúd alakú, vagy lemezes szárral, előbbire Bezdédről, utóbbira Biharból említünk példát. A másik fő típus a mai névvel vállába kovácsolt fülű változat. Ennek szárai mindig lemezesek. Sok lelőhelyről ismert, korai példányai Kecskemét-Cédulaházi dombon, Bodrogvécsen, Domaházán kerültek elő. A harmadik változat a trapéz alakú, vállas kengyel, már korán ismert Kecskemét-Magyari tanyáról, Eger- Szépasszonyvölgyből, Muszkáról. A negyedik változat az ívelt szárú, melyet Nagy Géza normann kengyelvasnak nevezett és karoling eredetűnek tartott. Ma többnyire karoling-normann típusúnak nevezzük. Lelőhelyei Kisdobra, Bodrogvécs, Sárospatak, Artánd.

Ritkán előfordulnak avar típusra emlékeztető egyenes talpú és hurkos fülű kengyelek is. A különleges típusok korábbi, nem szakember által feltárt darabjai továbbra is bizonytalanul kapcsolhatók a honfoglaló magyarokhoz, mint a kótaji hurkos fülű kengyel. Viszont kétségtelenül honfoglalás kori sírból való az egyenes talpú koroncó-újtelepi és öttevényi, valamint a hurkos fülű hencidai és fehéregyházai példány. Az utóbbi típus megnevezése Nagy Gézától származik (1906).

Fakengyelek meglétét Hampel is feltételezte (1907), de megfigyelésükre csak tapasztalt ásató alkalmas. Először Dienes István figyelte meg vas fülüket és a hozzájuk rozsdásodott szármaradványokat Kiszomboron, majd annak alapján további leleteket is sikerült találnia az ismeretlen rendeltetésű vastárgyak között.

Vitathatatlanul lovas sírok tartozékai a zablák, melyek szintén a legkorábbi időtől ismertek. A zabláknak is minden típusa előkerült a 20. század elejéig, legfeljebb néhány változat és szép darab jelent bővülést az akkori ismeretekhez képest. A 19. század jelentősebb leletei az előkelők vagy a gazdag fegyveres réteg emlékeit tartalmazzák. Az ő sírjaikban leggyakoribb típus az oldalszáras zabla volt. A korábbi időben nem sok figyelmet fordítottak rájuk. Az oldalszáraknál a kialakítás, a formák sokféleségét emelték ki, elősorolták a változatokat. A szájvasaknál a vasrúd metszetére voltak kiváncsiak, de a kialakítás oka nem foglalkoztatta a kutatókat. A múlt századi emberek számára sok minden még természetes volt, magyarázat nélkül is érthető. Megnevezésükre 1912-ben Winkler Pál a „pálcás oldalú” kifejezést használta. Ugyanakkor Kada Elek peckes zabláról írt (Ferencszállás 1912). László Gyula zablarudaknak hívta az oldalszárakat (1943).

Dienes István megálapítása szerint az oldalszár a gyakorlatlanabb vezetést hivatott segíteni. Tapasztalata szerint főleg női sírok tartozékai voltak. A statisztikai adatok csakugyan erre mutatnak. Használatuk másik oka azonban a pompa kedvelése volt, hiszen kizárólag ezeket a zablákat lehetett ne35