Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?

költő. Noha bene, a csuvasok nem is mongolok, nem is ázsiaiak, Oroszország európai részén, a Volga mentén élnek, de a hunok leszármazottainak tartják őket és Trubeckoj is az Eurázsiát képviselő „turáni” népek közé sorolta őket. Ajgi költészetében a rendkívül erős hangsúlyt kapnak a csuvas-hun motívumok, de nemcsak ez jogosít fel arra, hogy a szóbanforgó irányzathoz soroljam Ajgi költészetének másik jellemzője a régi, szolovjovi pánmongolizmusból ismert vonzalom a misztikus, az egyetemes iránt. Költészetében ez úgy valósul meg, ahogyan azt Szolovjov elképzelte a mongolokról: közvetlen átmenet jön létre a pogány törzsek mágikus szertartásaiba zárt hangulatok, előérzetek és a tudatos kereszténység között. Ehhez az irányzathoz köti Ajgit az orosz költői nyelvhez való viszonya is, amiről az imént volt szó.

Hasonló jegyeket figyelhetünk meg más, nem szláv eredetű kortárs orosz írókon, például Csingiz Ajtmatovon, az 1928-as születésű kirgiz prózaírón is. Ajtmatov művei a kortárs orosz próza önálló fejezetét alkotják, róluk később lesz szó. Orosz íróknak tekintem a kaukázusiakat is, akik közül kiemelkedik a félig abház, félig perzsa Fazil Iszkander (1929-ben született), az eredeti elbeszélő. Regényeiben, elbeszéléseiben a scsedrini hagyományokra visszavezethető maró szatírát a kaukázusi hegylakók megbocsátó iróniájával kapcsolja össze; népi bölcsességük nem „általában népi”, hanem e nép bölcsessége, sajátos észjárásukon és tapasztalataikon alapul. Ez a táj a hazájuk, ehhez a helyhez, földhöz és éghez kötődnek, nem máshoz. Priscilla Meyer, amerikai szlavista úja, hogy „Fazil Iszkander az abház társadalomról írt krónikájában komikus távlatokban mutatja be a szovjet valóságot: a hegyipásztorok szájából különösen nevetségesek és abszurdak a szovjet frázisok” (Obozrenije. Analityicseszkij Zsurnal Ruszszkoj Miszli, 1984. február, 10. sz.). Bizonyos tekintetben Alekszandr Vampilov (1937-1972), a félig burját, félig orosz szibériai drámaíró is ide tartozik; darabjai nem mutatnak nemzeti vagy „faji” jegyeket, de rendkívüli etikai maximalizmus jellemzi őket, cselekményüket pedig egy szovjet kritikus „az élet logikájától idegen groteszk hiperbolának” nevezte (A. Gyemidov: Vampilov irkutszki története, Dialog, 1973. 11. sz.); a nézőknek, úgy látszik, más fogalmuk van a „életszerűségről”, hiszen Vampilov drámái az utóbbi években hatalmas sikereket aratnak a Szovjetunióban.

Meg kell jegyeznem, hogy míg a francia nyelvű néger irodalom hangsúlyozottan szembeállítja az „afrikait” az „európaival” (a kettő közti átmenetet Senghor „kulturális meszticnek” nevezi, ez a két terület keveredéséből létrehozott új érték, amely azonban, annak ellenére, hogy - Wanda Leopold szavaival - „sokkal szélesebb látókörű, sokkal nyitottabb”, egyik félnél sem talál visszhangra), az új pánmongolizmus épp ellenkezőleg - természetéből adódóan kerüli az „ázsiai” és az „orosz” elvszerű szembeállítását; úgy tűnik, az a küldetése, hogy az orosz szellemiséget beoltsa az ázsiaival és, majd száz év múltán, megvalósítsa Szolovjov álmát: elinduljon az egyetemes emberi felé vezető úton.

Ahmadulina a bevezetőben idézett poémájában szubjektívan, származásával, rendeltetésével kapcsolatban foglalkozik a problémával. Mint azelőtt, most is szó szerint, nem pedig költői fordításban idézem: „Meg volt írva, hogy Ahat lányaként jöjjek a világra - mintha bilincseimből tépném ki

348