Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kovács István: A "Felföld tátija" avagy Dembinski altábornagy működése Felső-Magyarországon
történt. Ő ugyanis egyszer már csúful becsapta őket azzal, hogy noha 1849 telén megígérte; csak hatósági engedéllyel hagyja el Ilyvót, április végén mégis útlevél nélkül utazott, azaz szökött Magyarországra. A válasz erre úgy hangzott, hogy beteg kisfiát akarta Magyarországon gyógyíttatni, s alkalmasint ott élő két leányát meglátogatni. Ezért tiszta lelkiismerettel kéri - megrendült egészégi állapotára hivatkozva -, hogy bocsássák szabadon, s addig is, míg tovább nem utazik Oroszországba, engedélyezzék Ilyvóban maradását. Az ügy kapcsán az akkurátus császári hatóságok azt is kinyomozták, hogy Karolina asszonynak és Bulharyn nak még egy fia van, aki Zioczów közelében él, leányait pedig 1846 óta Csáky grófnő neveli Magyarországon. Karolina asszony feltehetően az ő vendégszeretetét élvezte Komáromban. De mi módon kerültek Csáky grófnőhöz a Bufharyn-házaspár leányai? Ha Bulharyn Karolina asszonyt érintő leveleinek idézett szemrehányó sorait szembesítjük az asszony későbbi sorsának alakulásával, nem maradhatunk iránta részvét nélkül. Bulharyn Törökországban teljes elégtételt kapott Kossuthtól: tábornok lett. A török kormány ennek megfelelő gázsit folyósított neki. Anyagi gondjai nem voltak, s mint a magyar szabadságharc hőse, ismert és megbecsült lett Európa-szerte. A történelmi emlékezet is megőrizte arcának vonásait. Karolina Krajewska sorsa viszont azé a XIX. századi lengyel asszonyé, akiről Mickiewicz verset írt, s Norwid drámát szeretett volna írni. Akárhogy alakult is, Bulharyn magánélete sokkal bonyolultabb, kibo- gozhatatlanabb volt 1849 tavaszán, mint az észak-magyarországi hadi helyzet. Ő mindkettő megoldása elől Dembinski közelébe menekült. Legalábbis képletesen. Ugyanis csapatainak egy részével május 14. után is Lőcsén marad. De egy tapodtat se tesz nyugat felé. E passzivitással magyarázható, hogy a 2. lengyel zászlóalj 18 hadifogolyból lett katonája megszökik. Bulharyn május 18-án kéri, hogy szigorúan őrizzék a Dukla felé vezető utakat, mert a szökevények arra tartanak. Azt is közli Dembinskivel, hogy Jan Brodliczko közlegényt háromszori szökési kísérlet miatt halálra ítélték és agyonlőtték. Az eset jelezte, hogy mi fenyegetheti azokat az egységeket, amelyek nagyobb részt volt hadifoglyokból állnak. Dembinski ezt követően hívta fel többször is Wysocki figyelmét arra, hogy óvatosan bánjon a hadifoglyokból és átszökött katonákból lett légionistákkal: inkább érje be kevesebb emberrel, mert a megbízhatatlanokkal nem sokra megy. Wysocki honfitársa figyelmeztetésétől függetlenül is hasonló következtetésre jutott. Ez az utóbbi kérdés már május utolsó napjainak a gondjai közé tartozott. A galíciai betörés terve viszont már május elején kútba esett, vagy stílszerűen szólva: szemétkosárba került. Az ügy Debrecenben dőlt el. A galíciai betörést a május 5-i minisztertanácsi határozat tiltotta meg. Részben mert még nem sikerült döntő vereséget mérni az osztrák főhadseregre, részben mert a galíciai nemzeti mozgalom erejéről és együttműködési készségéről a kormány még semmi bizonyosat nem tudott. Márpedig az összehangolt fellépés elmaradása az egész vállalkozást kompromittálhatta volna. (A diplomáciai következményeket ekkor még nem mérlegelik.) Bem is a május 5-i határozat szellemében forult Dembinskihez. Május 6-án a temesvári táborban kelt levelében hívja fel arra a figyelmét, hogy „...ez a betörés Galíciára nézve a legnagyobb szerencsétlenség volna, mert jeléül 329
