Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Pusztai János: Nagy álomkönyv

(„Véreim, magyarok, mivé leszek, ha kitudódik, mire akarlak rávenni benneteket!?”). Elő rohantam rejtekhelyemről. Azontúl Nagybánya utcáin („Hol másutt?”) lődörögtem. Az utcákat ragacsos-penészes pelyva borította.

57. álom 13., csütörtök:

Tényleges katonaként olyan tüzérségi laktanyában szolgáltam, amelynek Csurka István volt a parancsnoka. Csurka civilben járt, hajadonfővel. Varrott talpú, recsegős, fekete félcipőt, bokáig érő, sokgombos, fekete felöltőt és közvetlenül a felöltő alatt ugyanolyan színű, ugyanolyan sokgombos mellényt viselt. Haját kefefrizurásan rövidre nyíratta. Általában nem avatkozott bele a parancsnoksága alá tartozó rajok, szakaszok, századok, közlegények, tiszthelyettesek, tisztek, főtisztek dolgába, arra azonban nagyon vigyázott, hogy reggelenként, a tomagyakorlatok előtt „emberei” ne cifrázzák ki vizeletükkel a körletek éppen havas tereit, útjait, sétányait, szegeleteit, zeg- zugait. Máskülönben is, más vonatkozásban is igyekezett kerülni a nyilvánosságot, amivel természetesen az én malmomra hajtotta a vizet. O benn rostokolt térképekkel kitapétázott irodájában, írt, olvasott, jegyzetelt, televíziózott, rádión az időjárásjelentéseket hallgatta, jómagam pedig a kaszárnya drótháló-kerítésének mentén sétálgatva-kódorogva-caplatva a környékkel, környezetemmel ismerkedtem. A kerítésen kívül, egymástól pontosan huszonöt lépésre legalább harmincéves jegenyefák sorakoztak. Fától fáig menve a kissé megereszkedett, levellő hóban, hamarosan megállapíthattam, hogy a jegenyék a történelmi Magyarországot formázzák, adják ki, Horvátország nélkül, Fiúméval. Azonnal kedvet kaptam: iramodjam el Fiúméig, az oda nyiló kaput azonban sehol sem találtam. Kérdezősködni nem mertem; féltem: a „leszólítottak” butaságukkal, tájékozatlanságukkal, „hagyjon, nem politizálok!”-féle, netalán pimasz, útszéli, ellenséges magatartásukkal megbotránkoztatnak. Néztem hát a kinti világot. Előttem, a közelben szelíd homorulatú, dús fűvű völgy húzódott. Itt-ott ágas nélküli, betonkávájú kutak látszottak. A kutakhoz „a szélrózsa minden irányából” népi viseletbe öltözött nők; lányok, menyecskék, öregasszonyok közeledtek. Valamennyien két-két bádogvödröt lóbáltak a kezükben. A lányok énekeltek, a menyecskék fehér babos, piros fejkendójük csücskét harapdálták, az öregasszonyok áhita- tosan imádkoztak. A csitári hegyek alatt régen leesett a hó, küldték felém szép dalukat a lányok. Pártájuk gyöngyberakásai hivalkodóan szikráztak, csizmájuk magas sarkának lenyomatai cicalábnyomoknak tűntek számomra. A menyecskék bepárásodott szemekkel, kielégületlenül, durcásan, vádlóan méregettek. Tomporuk olyan kicsattanóan, édesen érettnek látszott, akár az augusztusi görögdinnye. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod, mint a mennyben, úgy a földön is., imádkozták az öregasszonyok. Orruk hegyesen előre ugrott, szájuk beesett, kunkori állukon deresen meredeztek a szőrszálak. Mondd meg Csurkának, kicsi a nyugdijunk!, nyöszörögték, motyorogták, sipították.

Tisztelegtem, majd hátraarcot vágtam; trappoltam Csurka Istvánhoz. Nyakig volt a munkában. Eredeti irodalomábrázolási módszert dolgozott ki. Harang-ábrázolásnak nevezte. Az volt a lényege, hogy a karcolat, a novella, az elbeszélés, a regény mozzanatai külön-külön harangköpenyben játszódtak. A cselekmény csak akkor nyerte el végleges formáját, amikor a ha311