Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak

vak mámor, vak számsor testvérpár, megindult, nem hagyhatja abba, az élet a haláltáncot nem hagyhatja abba — imhol a bástya, fel a lobogó toronyba, már érintem, már elértem, ujjamra csavarodik a hímes lepel ragyogó szegélye, dús hajhulláma - rojtok zuhataga a küzdőket aranyhálóba fogja - vibráló fénykötél villog a szemben, vakít, kápráztat, csak tovább, ne emyedj, még egy kapaszkodó, süvölt a kába had - és a védfalról zuhannak sorba, vérzik a kéz, sebes a láb, számolatlanul pocsolyaárokba, egymás halmába kígyókért haldokló foglyai, levegőbörtönből nincsen szabadulás, még egy lélegzet, a végső - vissza, vissza, zuhanás vissza - csak egyetlen szálat! - és valamennyi kitép a felvonókötélből egy sugárfonalat, és valamennyi görcsmarokban maradt egy szürke szőrszál

de volt egy, akire szolgálólányai nem öntöttek szurkot, akit nem dobtak le a várhegyről, akinek lába alatt nem roskadt a felvonóhíd, akinek nyakára a nereidák nem tekertek pozidónia-hínárt, akibe nem kapott a láng, nem vitt el az ár, nem zárult köré levegőbörtön, egy, akinek sem vértje, sem oroszlán- sörényes sisakja, zubbonyán még hivalkodó kitüntetés se, de még rendfokozatának, fegyvernemének jelvénye se és még nem is lovon, az ágaskodó paripákról leforduló délceg lovasok bomlott rendjébe kecákebakon ügetett, s a szarvas állat csontjai repedezett bőre alatt zörögtek, dobszó, kagylókürt, táncmuzsika, elesett hősök nyöszörgése, mind ami hang átadta helyét a kecs- kemekegésnek, s a jövevény a cukorspárga kantárt félrehajítva egyik lábát a mocsárból kimeredő zuzmólepte kőre támasztotta, de nem is kő volt az, hanem egy korhadó körtefa tönk, a másikat hagyta, csapkodja az iszapos lucsok (szintelen és szikkadt apró csillag közönyös égen, gyűrűje nem bocsájt éltető sugarat a tájra, hunyorít, fanyar leheletétől ikrák, embriók duzzadó magvak zsugorodnak - .kíséretemet szerencsétlenségnek nevezik a halandók, leoldom a formákat, elhajtom a magzatot, a rózsaszirmot letörlöm az arcról, helyébe ráncokból vésem a rácsot, bénítom a menyasszonytáncot” — ismerlek ősbitorló — úgy bizony, hát nem hallotta, nem a köldökzsinór - megfojtotta még mielőtt keresztvíz alá - - - hol késik a király - - -)

296