Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
találnak, bejárja a káposztát, nem üti meg a lábát, labolabo-laboda - és Rózsi még ráütött: ott találja a párját -) pikkelypáncélban rejtőző kígyó, láthatatlan törzs, mozdulatlan tengely, ébresztője mozdulatok temérdekének karlombok lendülök, ujjak selyemhúijai kúszók tekerednek széliében körbe, s míg a testnélküli asszony őzbokáján forog a vágy emelte vár, lábujja érintése horizontot ír az alaktalan, alakra sóvárgó űrbe, karlombja emelkedik, teret terít magának, hasítja az űrt, kaput nyit a szeleknek, a szelek kürtjei az időnek, tűzérintés a látókör peremén-----s már szökken a gyermekkos szarva k özt a most született Nap, de sarjadó füvek lankájáról tüstént viharbozótba taszítja bika képében a hússá dagadt szenvedély, a hő állat szemének vak parazsától növények, barmok vére forr és erjed, ám a sötét vér uralmát csillapítva könnyen söpri le az égről a két ragyogó fivér, a harcos és békés, de ha egyszer megjelent, egy csillagnak sincs itt maradása és már szegi is közös útjuk ívét a buja természet puha potrohú, gyilkos ollójú csillagpárja hogy jussát felfalva süllyedjen langyos párába mihelyt felissza vizét a nála hatalmasabb, a Nap sörényes fia, a szerelmes király, de útját neki is szabja a széltengelyen forgó ködvár, kék lebbenés a Szűz köpenye, a bíbor sörény sápad, mert lám, a Nap udvarán lábujjra emelkedik a világrendet áttetsző kézzel szövő, mindenek helyét szelíd szigorral őrző Spica karöltve harmatban csillogó húgával, a csengő lábú Széppel, s ím, már ő is merül vissza egek és vizek tengerébe, ő, a mosolygó, hely-idejét és a lények feletti uralmat méregszemű csillagzat követeli mgának, hogy ítélet alá vonjon minden képet, kísérete keserű nyirkot izzadó gyomok, csípősek, tüskebokor, tűzvész, keselyű, farkas, forró lázak harcosa perzsel ki szennyet, foltot a föld szülte-hordozta élők szívéből, hogy nyomában szeplőtlen tereken, gondtalanul suttogó tölgyek tisztásán terebélyesedjék a közeledő derűs hatalom arany országa, játékos állatok nyalják ott egy boldog isten pihenő lábát, jaj! de minden szomj ki akar elégülni, minden éhség betelni, a vérvár irama meg nem áll, s a boldog fények berkeit, nevető szőlőfürtjeit színtelen, szikkadt apró csillag árnya takarja, apró pont, hunyorító, akarata életet oltó bosszú, fanyar leheletétől ikrák, embriók, magvak dermednek, zsugorodnak, a vár, a vár, a világtánc hajtotta vár csontvázzá sorvad, lassul, mered, meredne, ha a Hang------ha a Hang nem s ikoltana, ha a sikoltásra a Szó nem fakadna: ismerlek ősellenség, ismerlek ősbitorló - -- -- -- hol késik a király - - ?! (minden úgy, ahogy Mari mondja........és Anna nagyanyám tekintete akárha mo st, éppen most találná rá a kezdettől keresettre, tekintete áramütés a kamra döngölt agyagán, meglátta, csakis ő, s az ő szemével én a földre hajított, lerágott csontokat, felfalt csecsemő gyönge porcait behorpadva a nyakcsigolyánál, ahol........................................................................................... ............................minden úgy ahogy Mari mondja............................. é s válaszolt is szájára tett mutatóujjal, hát nem tudja, kisasszonyka, nem 291
