Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
vízcsobogás hoz hírt a régi korokról, tengerek hatalmas illata árad, felejtés lemosta arc előtt vet fel egykoron sokbecsű jelvényt, önnön másává nemesült kincset, ím a barátságos öntöző, az ügyes kiskapa, orsó, kötés és gyűszű, kalász és szóló, bölcső, meg annyi okos szerszám, felveti, de csak egyszer és utoljára Rózsa harmattal tele kelyhét, s Anna korsójának langyos tej csorog a csőrén lehunyt szemhéj alatt idők és terek szűnnek, idegen a táj, sohasem járt e vidéken, se ház, se kút, se híd, hajkoszorú felett nem suhog angyal, csibe sem kapirgál, kakas sem hívja a hajnalt, kapu néküli jégfal sem állja útját — emelkedik a láb, belépni nincs hová még árnyamat se viszem magammal ki fészke volt madarak seregének, ki lomb és virág rajzát, ízét, pompáját öltötte magára, ki a teremtmények gyönyörűséges eledeléül szolgált, ím, levet magáról leplet, illatot, megrázkódik a víz, megrázkódik az árnyát levetett lélek, űrtestéről hántja a törvény maradékát, letépi hímes övét, hisz’ nem csör- ren rajta a kulcsok csokra, nincs kinyitni többé gyümölcsös kamra csikorgós zára, kinyitni többé hószínre szapult gyolcs rendjét hűvösen rejtő, maga pingálta szuszék, sem a szerencsehozó négylevelűvel ékes apró fiók, kacagása széttép most minden láncot, elemészt minden szót, mi valaha édeskeserűn hangzó név volt, hajából gyöngyház fésűt hajít haragos habba, s a taraj mohón falja dolgos kezek szépmíves tettét, a homlok bánatát, erény hamvas szemérmét, a mosoly pírját — lehúnyt szemhéj alatt terek és idők szűnnek, zuhannak velük az idő formálta meghitt szokások, tárgyak rendje és érintése, tomácpárkányon cserép, mellette korsó (akárha megszentelt oltárra helyezte volna őket a tapintatos kéz), töri az idő poharát apróra, szilánkra, az emlékezést pozdoijára — és a nagy víz csak zúzza, csak nyeli - hangtalanul a roppant bendő mintha sosem született volna, mintha meg se halt volna, mintha e világ sosem lett volna, mintha a nagyvilág most kezdődne, mintha őreá várna a kezdet kezdete - őreá — őreá még árnyamat se viszem magammal de a nevek átok-áldásként őrzik egymást, minden következő az előzőt, s mind azt, ami még eljövendő, csírát őriz ágyában a mag, csíra ágyában a lombot, a szárat, a virágot, a termést, a mag szívében majdani szüretek, a bor, a boldog mámor - és a múlás - a tövény változatlan tengelyéről pattanó pillanatok mind más, mind változó, kiszámíthatatlan egyszeri, mert uruk a szün284
