Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Vékony Gábor: A magyar etnogenezis szakaszai I.
indogermánnak gondolják, az erre felsorolt érvek („indogermán jellegű kultúra”, europid embertani típus, stb) azonban alkalmatlanok a régészeti kultúra etnikai azonosítására (meg kell jegyezni, hogy e vonatkozásban - ez régészeknél másutt is megfigyelhető - valami etnikai elfogultság is észlelhető az indogermán nyelvcsalád népeihez tartozó kutatók között, amelynek a lényege végül is az, hogy a „finnugorság kultúrája primitív, az indogermánoké fejlett”, mint ahogy különös, ha embertani alapon „indogermánnak” jelölnek egy régészeti együttest. Mint láthattuk, a finnugorság kultúrája tulajdonképpen valóban indogermán jellegű volt, lévén, hogy az állattartásra-fóld- művelésre főként indogermánok hatására tért át és keveredett is azokkal. Ezért aztán, akkor is nehezen lehetett eldönteni, hogy ki az indogermán és ki a finnugor. A Fatjanovo és az Abasevo kultúra embertani vonatkozásait láttuk, ha ezeket egyáltalán fel szabad használni - egy nép embertani összetétele változó - akkor az egyik éppen a balti-finnek, a másik pedig a magyarok közelében van embertanilag). Nagyjában ugyanez mondható el azokról az azonosítási kísérletekről, amelyek a közelmúltban a múlt századi módszertannal dolgozó oroszországi régészek azonosításait követve Magyarországon is teret kaptak, s amelyek az ugor szállás területet meg a „magyar őshazát” a Tobol, Isim, Ob vidékére helyezik. Az oroszországi régészet kultúrális azonosításai többek között a jelenlegi népművészet és a régi kultúrák „díszítőművészetének” összehasonlításai alapján történtek, lehetőleg úgy, hogy az egyes népek régi emlékei arra a területre kerüljenek, ahol az illető népek ma is laknak - ez részben a marrizmus néven ismert „nyelvtudományi” iskola hatása. Mindez egy egészen különös rajzot eredményezett az 1961-es történelmi atlasz 1985-ös felülnyomásának 11. oldalán - ezen még a színek egy része sem igazi szín, ami itt zagyvaságban együtt van, az - sajnos - a magyar őstörténeti kutatást tükrözi a múlt század végétől egészen az oroszországi „eredményekkel” nem csak tudományosan megtámogatott, törökösködő Tobol-Isim vidéki ősmagyarság képtelenségének modern felújításáig. A Szibéria délnyugati részére - az obi-ugorok legújabbkori szállásterületeinek közelében - helyezett ugor települési terület elképzelése figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy miként kerülhetett ott az irániak szomszédságában élő ugorok nyelvébe csupán egy szó, amely - lévén az arany megnevezése - a vándor kultúrszavak közé tartozik. Az ugorság szállásterületeit tehát a Donyec folyótól keletre húzódó Keleteurópai erdős sztyeppe vidékére helyezhetjük az i. e. 2. évezredben, s régészeti hagyatékát minden bizonnyal az évezred második és harmadik harmadára keltezett Abasevo kultúrával azonosíthatjuk. Ebben az esetben kézenfekvő lenne az Abasevo kultúra három elkülönített csoportját, a doni-volgai, a közép- volgai és az uráli csoportot a három ugor népnek az ugorságon belüli elődjeivel azonosítani, ez a csoportosítás azonban egyelőre inkább a régészeti kutatás jelenlegi helyzetét tükrözi, mintsem az egykori valóságot (nagyrészt kutatat- lan ugyanis a Moksa és a Szura folyók, s a Hopjor felső folyásának vidéke). Ha a régészetileg elkülönített csoportokat a későbbi kutatás megőrzi, akkor a nyugati területeken a magyarság elődeit, a Közép-Volga vidéki csoportban és az Urál-vidéki csoportban pedig a vogulok és az osztjákok elődeit kereshetjük. Valószínűbbnek tűnik azonban az Abasevo kultúra több csoportra való felbontása, másrészt a régészeti adatok alapján azzal is számolnunk kell, hogy az 274
