Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Fábián László: Elem struktúrák, strukturális elemek Axel Möckel grafikáiról

menő és nem zártvonalú”. Ebben az esetben voltaképpen teljesen mindegy, hogy vége az oszlopnak; lehet tovább mászni - lefelé. Netán másik oszlopot keresni. Axel Möckel - mert hiszen mindez vele kapcsolatosan jutott eszembe - valami ilyesfélére vállalkozik. Első pillantásra úgy tetszik, nem érdekli a posztmodern strukturalizmus-ellenessége; ő a világot látvány-halmazokban érzékeli, azok struktúrái foglalkoztatják. Nem ő az első (fólteszem: nem is az utolsó) a modern képzőművészetben, aki ebben gondolkodik; elegendő, ha Vieira da Silvára vagy Gyarmathy Tihamérra utalok. Anélkül - természetesen -, hogy bármiféle áthallásokat tételeznék föl. Mitöbb, éppen emiatt is tartom érdemesnek ezt a rokonságot nyilvánvalóvá tenni.

Az imént talán föltűnt, hogy modern és nem posztmodem képző- művészetről beszéltem. Korántsem azt akartam ezzel mondani, hogy Möckel még nem ponsztmodern, inkább csak azt, hogy nem posztmodem. Nem lehet az, mivel alapvetően hisz benne, hogy a világ titkai föltárhatok, hogy a festőnek - igenis - föladata a maga módján ezt a megismerést elősegíteni. Akár a látvány szerkezetének föltárása által. (Csak mellékesen jegyzem meg, milyen makacsul ragaszkodik Gyarmathy Tihamér ahhoz, hogy képeit bizonyos értelemben kozmológiai utalásokként olvassuk.) Möckelnek - például - olyan rajzait ismerek, amelyek nagyon is konkrét dolgok vizuális elemzéséből állítanak elő struktúrákat - valami különleges permutációs rendszert is sejtetve (miképpen egyébként festményeire is efféle rendszerek jellemzőek. Möckel szolidan rafinált struktúrái valahogy kozmikussá teszik a mi nézőpontunkat is. Akárha azt akarná elérni, hogy szemünket valami olyasfélére függesszük, amely jócskán túl van az ominózus oszlop végén. Ami talán már a nem-létben van. A Tao azt tartja, hogy „a lét lehetővé teszi, hogy a nemléten keresztül használódjék”.

Ez bizony már az a .kártékony” metafizika, amelyet a posztmodern tűz- zel-vassal irtán dónak tekint. Gondolom amiatt, mivel tagadja az oszlop végét. (Miként egyébiránt Brancai.) A már említett Huizinga azt is mondja, hogy „a kultúrának metafizikai irányúnak kell lennie, vagy pedig nem lesz”. Nos, a bolondok házában nincs is kultúra, legfóllebb a civilizációnak némi karikatúrája. Axel Möckel javaslata az, hogy ne vonuljunk önként a bolondok házába, mert ott automatikusan bolondnak fognak tekinteni bennünket. Ragaszkodjunk ahhoz a rendhez, amit létező kultúraként, élő művészetként tudunk elfogadni.

Folyóiratunk 1997. évi számainak megjelentetéséhez a Nemzeti Kulturális Alap és a József Attila Alapítvány anyagi támogatást nyújt.

258