Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Borcsa János: Állandóság és változás - Méliusz Józsefről
tésével, kötete rendhagyó szerkezetének kialakításával eleve egy kivívott költészeteszmény pozíciójából való olvasat lehetó'ségét kínálta fel, lévén hogy a Méliusz-költészet íve fordított időrend szerint követhető' benne, a legújabb költői-lírai szövegektől az első, a legkorábbi költeményekig. A szerző utólag egy saját költészet-képet konstruált téhát oly módon, hogy a konstruktum alapján lírája valóban azt mutatja, ami lényege: egy töredékeiben létező világ- modellt, a létezés és a történelem, jelesen az európai viharok viszontagságainak kitett szubjektum drámai küzdelmét az azonosság megtalálásáért, a megnevezésért és önkifejezésért, aminek eredményeként egy sodró erejű, „zuhatagszerű” (Gáldi László) szabad vers-forma - szintézisversek és „rövid versek” - és a szereplíra egyéni változata született meg, illetve hol meditatív- elégikus, hol ironikus lírai attitűd jutott kifejezésre. E kötet-konstrukció tehét nemcsak a művész késői önrevíziója saját líraiköltői művét illetően, de figyelmeztetés például azokra a poétikai jegyekre, amelyek a folyamatosságot tanúsítják, hiszen e konstruktum révén a pálya korai, véletlennek és társtalannak tetsző lírai kísérletei az újak nézőpontjából - mintegy az elért csúcsokról tekintve szét - nyerik el igazolásukat egyrészt, másrészt az újabb, bonyolult, többszólamú művészi struktúrák felől tapinthatjuk ki azok előzményeit a korai versekben. Az 1933-ban keletkezett Ben Hepburn hagyatéka című ciklust például - mint magányos jelenséget - csak a lírikusi pálya kiteljesülését jelző Horace Cockery „darabokra tört elégiájá”-tól visszatekintve minősíthetjük egy szerves folyamat részének, következésképp nem előzménynélküli a rejtőzködő személyiség problematikája az 1983-ban megjelent kétrészes Horace Cockeryben, illetve a lírai alany közvetlenségének megszüntetése-felfüggesztése és különböző, elidegenítő hatást célzó nézőpontok alkalmazása a hetvenes évek esszéisztikus költői szövegeiben, prózakölteményekben és hosszúversekben, illetve versprózákban. Sőt, talán azt is állíthatjuk, hogy a különböző műfajok és verstípusok fölött maga az írás mint rendkívüli műfaj áll a Méliusz-líra késői szakaszában. A huszadik századi líra legsajátosabb paradoxonának az értelemellenesség és az értelemkultusz együttes jelenlétét tekintik.12 Bizonyára a Méliusz-írás mögött is ez a paradoxon munkál annál is inkább, mivel írónk egy, a humanizmust sarkkőnek tekintő világlátás igényével alkotott, de annak tudatában vállalta az írást, hogy kora az emberség s az egyén megcsúfo-lásának százada. Nemkülönben az írástudó kiszolgáltatottságáé. Egyik hetvenes évekbeli versének (A cirkuszban unatkoznak az elefántok) metaforikus szavai szerint: „Az elefánt a falon át is besétál /az író porcelánboltjába: műhelyébe, munkaszobájába,/ vagy nevezzük vécének, akárminek. / Csak elefántcsonttoronynak ne...” A kárpáti-duna régióban születő magyar irodalom legdélibben fekvő nem- elefántcsonttornyában, a bukaresti munkaszobában ezerkilenszázkilencvenöt november harmincadikán egy újabb méliuszi gondolat és mondat valahol félúton megszakadt... Másnap kórházi ágyon fejeztetett be egy hosszú földi pálya, de ezzel kezdetét vette az életmű létrehozójának egy másfajta jelenléte a szellemi térben és a végtelen időben. 254
