Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Fábián László: Böjtelő hava
tréfákba, kéjbe kanyargó estek, egy gimnazista lány, a copfja meglazulva, arcán az áhitat csillogó lazurban, egy fólkínálkozás - arpeggio - csinos előadásban, a szülők odalenn az ostyaszagú félhomályban, aprót sikolt a lány, de vére nem jő, csalódás egy picit az ernyedt emlő, tágult pupillák, a szeme egyre éled, te meg már dühösen, dacból keféled, valahogy íze sincs a sok-sok durva csóknak, mindúntalan remegsz, hogy léket kap a csónak, a szépreményű ifjú, Sebastien, még mélyebb múltba vágyik, elszáll az ostyaillat, vele ő is egy másik ágyig, mert csélcsap, szédelgő pinabúvár, rá ha csipetnyi öröm, inkább azonban bú vár, az ostyák illatát a légben a polybé kesemyéje váltja, egy patikuslány testén tapadt meg, vékonyka hártya, eltévedt mellek, talán a szülőszobából, aligha bírhatni súlyuk, akkorák, szinte belekábul, veszett hen- tergések egy kölcsönkapott szobában szerte, holott - és azt is finoman - csak a pamlagra teperte, ez bizony küzdelem, szűnni nem akaró csata, természetesen meg-megújuló, ám rövidke békeszünetekkel, azoknak is inkább jól mímelt látszata, hiszen alkalmasint pihenni sem kell, mert egyremegy, hogy győztes-e vagy vesztes-e sora - maradhat ez így? nem, nem, soha! és angolosan távozik, már-már észrevétlen, a lepedőhős haditettei színteréről, ráadásul nem is új győzelmek felé tör (ezt, persze, ismerve őt, hangyányit kétlem!), szárnyakra kapva kedves városába tart, a múltból egyenest a jövőbe, ami egyébként szesz módján kavarog, leküldték néhány könnyű italt, s köszönti minden ismerős sarok, örömmel föl - nézve a Sieges- sáulét - a peckes Roont és a mélázó Moltkét, alkonyaikor pedig - megéledt Hitchcock-filmben - a város roskadozik, annyi a fekete kánya (így nevezi most, mint ifjúkorában otthon, a fene bánja), kárognak mindenütt, épületeken, a csupasz fákon, jeladásnak vélik, ha egy rebben az ágon, körözni indul a nagy fekete fölhő és fenyeget tovább a szakadatlan pörlő nyelvük, ki tudja mit kívánnak? jelentésük jóslat? ő, aki éppen erre koslat, honnét sejtené és egyáltalán: gyanakodhat-e bármire; ez az a város, bármilyen furcsa, ahol nincsen senkije, ahol megváltozik mindig a kaland arca, a szétdalolt balladának már az elsősora megdől: „Jött Sebastien a messzi tengerekről...” több józanságot az ábrándozásban - parancsolt önmagára, késő este pedig, amikor ott bóklászott a nyitógála zsúfolt szálúiban, kezében egy roséval színezett billikommal, megint eszébe ötlött az a fölkapott dal, mégis, valami elhagyatottságféle komorlott a lelkében, bánat, önsajnálat együtteseképpen, amikor valóban nem tudja, ez a boldogtalan idő mit akarhat, mímelt jótékonysága, vajh, nem gonoszságot altat, rátör váratlanul, rátör súlyos hadakkal, cipeli nehéz pallosát a földühített angyal és cseréli a csinos herceget egy koszlott varanggyal, bárhogy is vesszük, hihetőbb a béka, herceg itt nem jár, legfóllebb néha, és akkor csak az is, ha komolytalan, léha, a Spreen pedig lomhán vonaglik lefelé egy elnehezült uszály (naná, hisz mint tudjuk, hajózni muszáj), schönes Wochenende - köszöntek el tőle az étteremben, noha nem érti, utálja ezt a formát, szeme se rebben, szobájába siet, sőt, a fürdőszobába, sárga rózsa virít kihívóan a polcon, hirtelen megáll, hogy gondolkodjon, Sieg der Rosen, adja meg magát a vesztes, az egész ennyi csak: neue Romantik im Namen der Rose, a rózsa nevében egy gondolat keresztez, nem tudhatni, nem újságból tallóz-e, ahol megint földobják a szende virágálmot (rózsák, liliomok, 210
