Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Fábián László: Böjtelő hava
FÁBIÁN LÁSZLÓ Böjtelő hava Nem lehet pontosan tudni, mit akar ez a boldogtalan idő: a napsütéstől ugyan a medve árnyéka nő, de a hideg az farkasordító és nem maradt befagyatlan sehol se tócsa, tó, jócskán tartja magát a sötétség, ez a korán leszakadó teher, nincs itt affelől semmi kétség, hogy egyeseknek ez most sok hasznot kever, ahol - gondolnád - madár sem fordulna meg, a kihalt vidéki utcán kóbor autók keringenek, útfélre a fák közé beállnak, a legények pedig egyetlen ház felé kóricálnak, holott a ház éppen csak jelzi, nyitva, szolid a világítás, lehet, épp ez a titka: odabenn még laposabbak, ám színesebbek is a fények, holott - jól látható - mégsem a fényűzés a lényeg, mindössze annyi, hogy az észrevétlenül belibbenő lányok parányi fehérneműje lilába lángol: minden mozdulatuk, a legcsekélyebb is, negédes villanás, hideg mosoly, a hangjuk idegen, kényes, szavuk mégis komoly, a múltjuk bénítja őket, jövőjük kétkedő ábránd, talán majd lesz erő, lesz jószerencse, ami váratlan átránt abba a jobb világba, honnét jönnek a kuncsaftok és persze ahonnét voltaképp ők is... valami kegyetlen zene pattog, harsog az érkezőkig (mamlasz parasztlegények), akik nyomban italt kémek: Martinit, Whiskyt, ahogyan otthon szokták, a lányokat egyelőre csak stírölik, magukat viszont leszopják, amikor pedig gerjed bátorságuk, fontolgatás nélkül adják föl hátországuk, indulnak egy-egy lehangolt démonhoz csapódva, mert következik a manzárd alatti boldog óra, hétezerét - ennyi jelenleg a summa; némelyik pontosan kitart, másikat előbb megúnja, következik megint a bárpult, a pohár, és - úgy látszik - a lányokban semmi kár, ott folytatják a csevelyt, ahol a munka félbeszakította, mintha eredményt könyvelnének: 1:0 javunkra, egymáshoz húzódnak a kereveten (véd- és dacszövetség), a képernyőn izgalmasabb kaland terem, ezt már megjegyezték, hosszú cigaretták járkálnak szájról szájra, mintha mindegyiknek egyetlen szippantás járna, a kétes fény élettelenre fakítja bőrüket, lenge kis egyenrongyaik libbennek minden mozdulatukra, s penge-villanású szemük a terepet fól-fólméri, vajon kitől lehet még valamit remélni, mert kell a pénz, csalárd a boldog élet, a remény lelohad, a remény újraéled, jön évre év... szaporodnak a ráncok, az együgyű tekintetekben olykor félelem táncol, hiszen amit nem tud, még érezheti, gondnak, bánatnak, jajnak éppen elég neki a sivatag sziklái közt szem elől vesztett Sebastien, talán éppen ő, más nem lehet, hiszen ő a kalandor, a majdnem kalandok hőse, most épp erre járt, de a miértet nem tudja (nem tudhatja) ő se, miképpen ,kihavazott” a városból egy ismeretlen, már-már reménytelen útra, rá is lelt nyomban arra a kútra, amelyből együtt fakad föl szemvedély, kísértés, tudás és kétség, csakhogy 208
