Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - 1956 EMLÉKEZETE - Majthényi László: Lágervilág a Kemenesalján

Az ukránok - foglyok és menekültek

1941 után különböző források 800 000 és 1 000 000 fő közé teszik azon szovjet állampolgárok számát, akik a bolsevizmus ellen, német oldalon harcoltak. Andrej Andrejeuics Vlaszou tábornok neve alapján, aki az Orosz Felszabadító Hadsereg (R.O.A.) parancsnoka volt, ezen személyek legelterjedtebb elnevezése a vlaszovista. (Ismert szovjet ellenes tábornokok voltak még: Bandera - banderisták -, és Krasznov tábornok - krasznovista kozákok.)

A háború végén több, reguláris ukrán katonákból álló csoport található Németországban, Csehszlovákiában és Ausztriában. Közülük talán a legismertebb a Bunyacsenko vezette első hadosztály, amely május elején, szembefordulva az egykori német szövetségesekkel a prágai felkelés megmentésére siet. (A hadosztályt május 12-én oszlatták fel, egy részük szovjet fogságba esett, sokan öngyilkosok lettek, a többiek elmenekültek.)

Ebben az időben indul el a „kozák-tábor” elnevezésű menetoszlop, mintegy 35 000 fővel Eszak-Olaszországból Ausztria felé, tagjai katonák, asszonyok, gyermekek és idős emberek.

Az összes menekülőt egyetlen cél vezérelt: elkerülni a szovjet fogságot, amerikai vagy angol fennhatóság alá kerülni. Akiknek sikerült, azoknak is csalódniuk kellett: Roosewelt és Churchill kiadták őket a ,Népek Bölcs Tanítómesterének”, Sztálinnak.

Vlaszov tábornokot 11 társával együtt 1946. augusztus 2-án a Szovjetúnió Legfelsőbb Bírósága halálra ítélte. Fél évvel később ugyanez a sors jutott Krasznov és Sukorov tábornokoknak. Hogy mi lett az egyszerű katonák sorsa? A kérdésre a válasz itt van valahol, a Kemenesalján.

Németországból jöttek

A hetyei és a Hetye környéki igazoltató táborokba a régi, akkor még kanyargós nyomvonalú 84-es számú főútvonalon, Borgáta községen keresztül érkeztek az ukránok, szovjet őrizet alatt.

Aborgátaiak közül még ma is sokan emlékeznek az ukrán transzportokra. Varga Sándor bácsi így idézi fel az akkor történteket: „Július elején kezdtük az aratást. Az első napon csak úgy uzsanna tájban mentünk ki a mezőre. Reggel sose kezdtünk, mindig csak délután, fokozatosan, hogy az ember ne kapjon egyszerre izomlázat. Az öregek maradtak csak otthon. Mikor láttuk, hogy milyen sokat közelednek a falufelé, hazaszaladtunk a mezőről. Mire haza értünk, már ott voltak az ukránok is.

Az öregek beterelgették addigra a majorságot: libákat, tyúkokat, a kaput betámogatták és igaszeggel ütötték azoknak a kezét, akik be akartak mászni rajta. Aztán amikor bejöttek, csak mondogatták: mlíkam, mlíkam, mlíkam! Tudtam egy kicsit oroszul, még a frontról, mert ott is kellett kérni ezt-azt, kenyeret, hagymát, tejet. Mondom neki: malaka? Mire ő: ja, ja, malaka. Hát mondom, akkor kezdted volna úgy, hogy malaka, ne mlíkázz itten, ha tejet akarsz! En úgy hallottam akkor, hogy ezeket az ukránokat az amerikaiak öltöztették át tiszta új ruhába, úgy küldték el őket haza. Hát ugye az a haza itt volt nekik, Egyházashetyén. Aki olyan volt, az haza mehetett, aki bűnös volt, vagy tetovált, azokat itt kinyírták.

19