Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Vékony Gábor: A Kárpát-medence népi-politikai viszonyai a IX. században

(Mezey L. 1979. 91). Mezey ezt követően a salzburgi és passaui IX. századi térítésről szól, tehát az előzményeket ennek a térítésnek tulajdonítja.

Mezey megerősítéséül szolgáljanak a következők: „Már Nagy Károly egyik rendelkezése előírta, hogy a nép nyelvén kell tanítani a bűnbánati imát és a hitvallást ... a salzburgi misszió megengedettnél jelentősebb szerepet szánt népnyelv használatának a térítői és pasztorizációs gyakorlatban. E hagyománnyal összhangban a szlovének között térítő bajor papok Karin- tiában, a vele szomszédos tartományokban és Pannóniában a népnyelvet is igénybe vették az egyházi életben ... Ennek az egyházi gyakorlatnak az emléke az ún. Freisingi töredékek (FT) ... a magyar nyelv szláv jövevényszavai közül jó néhánynak az ószlovén megfelelését az FT tartalmazza. A munka, malaszt, rab, tömlőé, parancsol, szent, déd szavaink legrégebben lejegyzett megfelelői e szövegekben fordulnak elő ... a magyar keresztény terminológia nagyobb része a pannoniai szlávok nyelvéből került őseinkhez.” (H. Tóth I. 1996. 77-8).

H. Tóth Imre felsorolásához még hozzátehetjük a barát, tiszt(ség), tiszta, kulcs, kereszté ség), keresztel, szemérem, rend, ritka, zarándok, vecsemye szavainkat, amelyeknek megfelelőit szintén megtaláljuk a Freisingi töredékekben. Szláv eredetű keresztény szavainknak tehát majd kétharmada előkerül a karintiai térítés töredékesen ránkmardt egyetlen írásos emlékében, ami aligha tartható véletlennek (egyben ez a lista arra is utal, hogy jó néhány szláv eredetű szavunk, amely nem a keresztény terminológia része, a keresztény terminológiával került a nyelvünkbe).

Ha a fentiekhez hozzávesszük azt, amit apát és apáca szavainkról korábban mondottunk (tehát hogy e szavak a hangtörténeti kronológia miatt a IX. század közepéig a magyar nyelvbe kellett kerüljenek), akkor akár már most kimondhatjuk, hogy a magyarság a kereszténységgel már a IX. század elején megismerkedett, illetőleg, hogy a magyarságnak legalább egy része a VIII-IX. század fordulójának nagy karoling térítési hullámában a karintiai és pannoniai szlávokkal együtt keresztény lett. Ennél azonban tovább is mehetünk. Ismeretes, hogy keresztény terminológiánk jelentős része nem nyugati délszláv, szlovén eredetű, hanem bolgár-szláv: diák, karácsony, kereszt, panasz, pap, pitvar, vádol - vall. E szavak ugyanúgy illeszkednek a keresztény szókincsbe, mint a szlovén eredetűek. A keresztény népek között ehhez a jelenséghez nem találunk párhuzamot, azok keresztény terminológiája vagy ortodox vagy latin keresztény. A keleti, bizánci rítusú keresztény terminológia szavainak bekerülését a magyar nyelvbe nem lehet azzal magyarázni, mint amivel szokták, hogy ti. a Szent Istváni térítés előtt volt a X. század közepétől bizánci térítés is (Bulcsú és az erdélyi Gyula megkeresztelkedett, sőt Gyula püspököt is kapott), s e szavak e térítés következtében kerültek nyelvünkbe. Phótiosz schismája (867) után, s a bolgár térítés körüli bizánci, német és római versengés eseménysorának ismeretében nehezen gondolhatunk az ortodox és latin kereszténység természetes összevegyülésére, s ezzel együtt szókincsük természetes keveredésére. Pedig nemcsak erről van szó. Zoltán András mutatta ki, hogy hálát ad kifejezésünk keleti kereszténységű szláv kifejezés átvétele (Zoltán A. 1987), Hadrovics László pedig legkorábbi Bibliaifordításunk, a huszita Biblia több kifejezését (megfeszít, ács fia, főmeredek, papi fejedelmek, stb.) korábbi fordítási hagyományhoz köti, s keleti kereszténységű szláv szövegekben találja meg megfelelőiket (Hadrovics L. 1994.

1330