Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Vékony Gábor: A Kárpát-medence népi-politikai viszonyai a IX. században
Jelenleg tehát az a helyzet, hogy a szarvasi feliratnak egy tudományosan megalapozott megfejtése van, a Vékony-féle magyar olvasat. (Más fogalmazásban: a szarvasi felirat megfejtési kísérletei közül egyedül Vékony megfejtése kapott pozitív tudományos kritikát.) Ez pedig a nagyszentmiklósi (különböző írású) feliratokkal együtt azt jelenti, hogy a IX. században (és a VIII. században) a Maros mentén és a Körösök vidékén éltek magyarul beszélő csoportok, illetőleg magyarul beszélő csoportok is éltek. A Kárpát-medence keleti felének egyéb területeiről erre vonatkozó közvetlen adatunk nincs, elsősorban hiányzanak ilyen adatok az északkeleti részekről, ahol egyébként a szláv hely- névi anyag igen jelentős. A fentiek után mindenesetre kimondható, hogy a Kárpát-medence lakossága a IX. században jelentős mértékben magyar volt. A magyar kereszténység kezdetei A közfelfogás szerint a magyarság körében a keresztény térítés a X. század közepén indult meg, de ez keleti (bizánci) térítési kísérlet volt, a latin rítusú térítés csak a 970-es években kezdődik. Ezzel szemben figyelemreméltó, hogy a liturgiatörténész Török József egy legutóbbi összefoglalásában Az avarok címszó alatt a következőket írja: „Kitekintés gyanánt itt említendő a hazai liturgiatörténeti kutatás azn megállapítása, miszerint a magyarok közé jött első térítők nyomán, akiknek neve, munkássága a gyér forrásokban fönnmaradt, kezdetben Sankt-Gallen, Salzburg-Passau, Mainz-Magdeburg, Regensburg liturgikus hatásával lehet számolni. Emellett Aquileia saját rítusának nyoma is fölfedezhető all. századi magyar istentiszteleti rendben.” (Török J. 1996. 992). Török tehát módosán fogalmazott szövegében ezek szerint kapcsolatot lát az avar térítés és a magyar kereszténység kezdetei között. Mint ahogy korábban is: „Az első liturgikus cselekményt, a kereszténységet megelőző és azt követő igehirdetésről nem tudósítanak a források, de minden bizonnyal a szászok és az avarok esetében alkalmazott módszerek szolgálhattak példaként még egyszer és utoljára, a magyarok megtérésekor.” (Török J. 1985. 50). Viszont ha az István-kori térítést illetően Gellért püspök nagyobb legendájának forrásértéket tulajdonítunk (mint többen teszik), akkor semmi sem utal arra, hogy ekkoriban valóban az „avaroknál” alkalmazott módszereket használták volna. A közfelfogással szemben egyébként Mezey László már 1976-ban másként fogalmazott: Egyházi terminológiánk nagy részben - mint Kniezsa Istvántól tudjuk - szlovén eredetű, ami egy szlovén nyelvterületről érkező és a hazai pannon-szláv lakosság vallásos szóhasználatával már találkozó, erőteljes misszióshullámra mutat. E térítés képes volt már a missziós munkához szükséges első hitoktátási és homiletikus szóanyagot megalkotni. Egyúttal azt is bizonyítja ez a tény, hogy a keresztény fogalomvilág nyelvi asszimilálása a magyarság részéről végbement, mielőtt az egyházszervezést István király megkezdte volna. Ha ugyanis a keresztény fogalmak és terminológiai befogadásuk a magyar nyelvbe az egyházszervezéssel egyidőben történt volna, egyházi szókincsünknek német és részben morva-szláv eredetűnek kellene lenni, egyházi intézményeink és meghonosítóik származásának megfelelően.” 1329
