Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Vékony Gábor: A Kárpát-medence népi-politikai viszonyai a IX. században
lehetetlen” (Pais D. 1955. 147 - és másutt is). Valóban megtaláljuk ezt - eléggé érthetetlen módon - Kniezsa Istvánnál is: „Mivel a magyar nevek elsó' szótagjában nyűt e áll (Keszthely, Keszölc - sic! V. G.), valószínűbb hogy a dunántúli szlávok nyelvében ez a szó kastel és nem kostel alakban volt meg.” (Knéiezsa I. 1955. 44). Kniezsa szövegében ugyanitt „eine westslawische, also slowenische” részlet olvasható (43), ami arra utal, hogy Kniezsának ezt a vitacikkét nem tekinthetjük teljesen hitelesnek (a magyar változatot sem). A szláv o = magyar a körüli zavarok vezethettek oda, hogy Mollay Károly igen alapos munkájában német eredetűnek minó'síti az apát és apáca szavakat (Mollay K. 1982), az egész addigi irodalommal szemben (s ezt-meglepő módon - az EWUng. átveszi). Az azonban teljesen valószínűtlen, hogy az apát és apáca szavakat egymástól elválasztva kellene kezelnünk (nem teszi ezt Mollay sem); a Mollay által feltett „bajor közvetítésű latin abbatissa” nem lehet egy magyar apáca forrása (legfeljebb appácsa lehetne abból), míg viszont a szláv opatica esetében ilyen nehézségek nincsenek (Mollay eljárása eléggé érthetetlen, hiszen elfelejti, mit írt a mise, szász, vánkos stb. címszavak alatt, egyébként szemlátomást valami kreolizmust tesz föl). Mivel a tárgytörténet sem szól Mollay mellett (első apátjaink főként latin-olaszok: Mezey L. 1979. 99), a hangtörténeti adatok meg a nyelvtörténeti időrend miatt is meg kell maradnunk e két szavunk szláv származtatása mellett. Ez esetben viszont természetesen szláv apat és apatica alakokkal kell számolnunk, amelynek átvétele 850-ig kellett végbemenjen. Az apát és apáca szavakhoz hasonló a korai időtől kezdve következetesen a-val írott szláv eredetű szavainknál a helyzet: acél, szemben például a bab és pap szavakkal. Méginkább biztos ez azokban a szavakban, ahol a hangrendi kiegyenlítődés következtében a magyarban következetesen nyílt e szerepel a szláv o hanggal szemben: ebéd, ecet (még 1430 k. is acetes, így a zárt e-s nyelvjárási adat nem mérvadó), szelence, stb. Ezek a szláv jövevényszavak természetesen 850-ig kerültek a magyar nyelvbe, mégpedig onnét, ahol a megfelelőik vannak, a nyugati dél- szlávból. Nem követhető Jevgenij Helimszkij eljárása (egyébként Bárczi, Pais és Kniezsáéhoz hasonlít), aki az általa kései ősszlávnak tartott „pannon- szlávban” a szláv o helyén i hangot tesz fel (Helimszkij, J. 1988. 353), ezt ugyanis aX-XII. századra nem lehet, hiszen felsorolt adatainkból világos, hogy ez a változás a dunántúli szlávban a IX. század közepéig végbement. Amiben Helimszkijjel egyet kell értenünk: a magyarban vannak ősszláv szóátvételek, persze nem a XII. században, hanem legkésőbb a IX. század közepéig. Nem kerülhetjük meg itt a magyar nyelvtörténet ama közfelfogását, miszerint a c hang hiányzott a korai ómagyar mássalhangzók közül (Bárczi G. 1975. 137., stb). A kézikönyvek és a nagyobb közönségnek szánt írások fogalmazásával szemben azonban mégis a következőket olvashatjuk: „Bár általánosan elfogadott vélemény szerint e hang az ősmagyar kor végén még hiányzott nyelvünkből, első előfordulása mégis a X. század közepére esik ...” (Bárczi G. 1958. 111). Gombocz Zoltán ennél megfontoltabban fogalmazott: „A mai magyar mássalhangzók közül az ősmagyar nem ismerte a c hangot (legalább szó kezdetén).” (Gombocz Z. 1950. 32). Mivel a magyar c-re a X. század közepén éppen a Tisza folyó nevének Tica változata, ahol a ,Tisza alak sz-sze a magyarban affrikálódott (a X. században!) c-vé” (Bárczi G. 1958. 111), ha ezt az adatot hitelesnek fogadjuk el, akkor a c hangnak már régen a magyar 1322
