Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - D. Molnár István: Magyar sors 1918 után és a lengyel írók

1933), valamint Wegry i Polska na przebomie historii (Magyarország és Lengyelország a történelem fordulópontján, 1937) c. esszéjében hasonló gondolatok kifejtésén kívül értékelve vázolja a múlt (Petőfi Sándor, Széchenyi István) és a jelen nagy magyar személyiségeinek életművét, annak jelentőségét. Főleg az előbbi kiadványban egyértelműen megfogalmazza azt is, amire több helyen céloz: a lengyelek hálátlansággal fizettek a többszöri magyar segítségért. Kétségtelen, hogy Zdziecowski nem aktuálpolitikai érdekből szorgalmazta a magyar-lengyel kapcsolatok szorosabbra fonását, amit - utóbbi művének tanúsága szerint - különösen a fasizmus németországi győzelme után látott fontosnak.

írásai hatással lehettek a következőkben tárgyalt szerzőkre, a „csak” történésznek, nem pedig írónak nevezhető Jan Dabrowski Magyarországról szóló, népszerűsítő kis könyvéről is feltételezhető. Válsztott témám szempontjából lényeges megállapítása, hogy nemzetünket a háborúban sem kerítette hatalmába a sovinizmus, és a hódítás vágya. Károlyi Mihály szerepét pozitívnak, a Tanácsköztársaságét negatívnak minősíti, de észreveszi a következő évek súlyos belpolitikai hibáit is. Említést érdemel még az a nézete, amely szerint a magyar politizáló hajlamú, olyannyira, hogy a komoly nézet- különbségek miatt nehezen jön létre nemzeti egyetértés.

A 20-as évek közepén a kiváló lengyel prózaíró, a politikai szerepet is vállaló Juliusz Kaden-Bandrowski (1885-1944) magyarországi látogatását egy tárcában (Wegry, 1925) örökítette meg, ám nincs kizárva, hogy benne tudatosan kerülte a politikai véleménynyilvánítást. Az irodalmi riportok mestere, Melchior Wánkowicz (1892-1974) Poci urokiem Budapesztu i jego mieszkanek (Budapest és nőlakói megigéztek, 1932) a következő évtizedben ugyanezt tette. (Természetesen lehet, hogy egyszerűen könnyed témájú írást akartak szánni olvasóiknak.)

A magyar sors tragikuma az „igazi” lengyel szépirodalomban először a politikát mindig is előtérbe toló, a közelmúltig elhallgatott, sőt zárolt Antoni F. Ossendowskinál (1878-1941) kapott hangot - valószínűleg magyarországi látogatása nyomán. Igaz, csak Piec Minut po pöbnocy (Öt perccel éjfél után, 1928) c. regényének egy epizódjáról van szó, de az jelzi több lengyel író 30-as évekbeli érdeklődésének irányát: a két nemzet régi közelségének időszerű cél, a jelenbeli politikai és másféle közeledés szolgálatába állítását.

E pacifista fejlődésregény tárgya az európai államoknak a Népszövetség keretében folytatható együttműködése. Az egymást gyermekkoruk óta ismerő, különböző nemzetekből való szereplők 1918 után többször találkoznak, és kon- frontálják változó politikai nézeteiket. Az utolsó fejezetben olvasunk bővebben a magyaroknak a trianoni békeszerződések nyélbeütői iránti ellenszenvéről, bár a „magyar fájdalom” párszor előbb is szóba kerül.

A magyar sorsra a 30-as évek első felében irányult alaposabb írói figyelem. Ilyen Czeslaw Straszewicz (1904-1963) Wystawa bogów (Istenkiállítás, 1933) c. regénye. Az 1944 után emigráns, ezért feledésre ítélt szerző korai prózájában aktuális európai kérdéseket (fasizmus, a civilizáció alkonya, a kultúra válsága) vetett fel vonzó, az expresszionizmushoz közelítő formában. E regény jelképrendszere bonyolult, nehezen megfejthető. Fajsúlyosabb mondanivalót aligha hordoz, helyenként krimiként olvassuk, de érdekes, fordulatos alkotás. Magyarországi fejezetének cselekménye - és erre sem igen akad

1282