Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 11-12. szám - Nyikolaj Trubeckoj: Dzsingisz kán hagyatéka

IV. Szándékosan töltöttünk ilyen sok időt azzal, hogy megvizsgáljuk Dzsingisz kán birodalmának ideológiai alapjait, megpróbáltuk feltárni államelméle­tének lényegét. Ezzel az volt a célunk, hogy leromboljuk azt a tévhitet, hogy Dzsingisz kán csak rabságot és elnyomást hozott, hódított és rombolt. A történelem-tankönyvek és -kézikönyvek alakították ki ezt a hamis képet, főként a kán által meghódított letelepült népekből kikerült kortársak és krónikások egyoldalú és tendenciózus tudósításai hatására. Nem, Dzsingisz kán nagy és pozitív eszme hordozója volt, s valójában jelentősebbek voltak az alkotói és szervezői törekvések, mint a rombolás. Ezt feltétlen tudomásul kell vennünk, ha a történelmi Oroszországot tekintjük Dzsingisz kán állama tényleges örökösének. De térjünk vissza a bennünket érdeklő legfontosabb kérdéshez, az orosz államiság eredetéhez. Hisz az a ténymegállapítás, hogy Oroszország területe egybeesik (mindenesetre felismerhető ilyen törekvés) Dzsingisz kán biro­dalmának legjellegzetesebb és legfontosabb részével, még nem elegendő ah­hoz, hogy választ tudjunk adni a fenti kérdésre. Mert még most sem világos, hogy a nagy mongol hódító birodalma miért és hogyan változott orosz ál­lammá. A részfejedelemségekből álló Ruszt elpusztította a mongol invázió, területét a mongol államhoz csatolták. Ez nyilván a lehető legnagyobb meg­rázkódtatást okozta az orosz emberek lelkében és értelmében. Valóságos hegyomlás történt. Az elkeseredés és a nemzeti önérzet kínzó megaláztatása mellett igen mély benyomást tett az oroszokra a hatalmas, idegen állameszme. Minden oroszt a lelke mélyéig felkavart a vereség, szédítő mélységek nyíltak a tudat előtt, az emberek elvesztették egyensúlyukat, kétségbeesetten kapkodtak az utolsó szalmaszál után. Megindult az erjedés és a forrongás, bonyolult lelki folyamatok vették kezdetüket, melyek jelentőségét alá szokták becsülni. Az erőszak legfontosabb jelensége az volt, hogy hihetetlenül intenzív lett a vallási élet. A tatár hódoltság mindenekelőtt vallásos korszak volt a régi Oroszország történetében. Az idegen uralmat vallási tudattal Isten bün­tetésének tekintették, e büntetés realitása megerősítette a bűn és a bűnöket megtorló isteni gondviselés realitásának tudatát, mindenkit szembesített az egyéni bűnbánat és az imádság általi megtisztulás problémájával. Tömegesen álltak szerzetesnek, nagyon sok új kolostort létesítettek. A drámai vallási élmények átformálták a tudatot és az egész lelki életet, ez hamarosan át­szellemült alkotó munkában mutatkozott meg, különös tekintettel a művészetre. Ebben az időszakban lázas alkotó munka folyt a vallásos művészet minden területén, e felfokozott aktivitás megfigyelhető az ikon­festészetben, az egyházi zenében és a szépirodalom vallási műfajaiban (ekkor keletkeztek a vallásos népköltészet legrégebbi darabjai). Ez a hatalmas vallási fellendülés természetes velejárója volt az értékek átértékelésének, a mélységes csalódásnak, melyet az elemi csapásként az országra zúduló tatár invázió váltott ki. De ugyanakkor, ellenhatásként a nemzeti megaláztatás nyomasztó érzésére egyre erősödött a nemzeti eszmény iránti szenvedélyes odaadás. Megkezdődött az orosz múlt idealizálása, de nem a részfejedelem­ségek közelmúltjáé, melynek túlságosan is szembetűnő árnyoldalai okolhatók 1265

Next

/
Thumbnails
Contents