Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Páskándi Géza: Héthírű Álmos és Árpád fejedelmünk vagy egy honfoglalás igazmondó széphistóriája
PÁSKÁNDIGÉZA Héthírű Almos és Árpád fejedelmünk vagy egy honfoglalás igazmondó széphistóriája REGÉNYES KRÓNIKA (RÉSZLET) A „vashetes” A Kegyelmedék Krisztusának - vagyis az én Krisztusomnak - 891-ik esztendeje körül a Dnyepernek partján megállt a Bolond Sámán, aki nem én voltam, mert az én nevem - mint tudják - Penige, az övé pedig Mütyü... De csak Bolond Sámánnak hítták és még Kerge Táltosnak is. Éppen kelt a nap a két nagy víz - Dnyeper s Dnyeszter - között, amerre testvéreink éltek. A Bolond Sámán a Naphoz kezdett beszélni. Előbb a Naphoz, de aztán fűhöz-fához, folyóhoz, mindenkihez, ami csak szeme és keze, ami csak esze és álma ügyében volt... Megrázta a bokrok ágait, verte sallangos dobját, táncolt egy vakondtúrás körül, s közben beszélt, beszélt, imádkozott, de eleinte szavát sem lehetett érteni... Szemei gyakorta kifordultak, mint barna barázda fehér eke nyomán. A kis cserjések ága csak jobban megszaggatta csörgős ruháját, fonatos haját, s a szemébe lógó csüngőket is. Úgy, hogy az a szláv barát pap, aki ott sietett a keskeny ösvényen, valami eltévedt lélek, ijedten bámulta, majdnem földre gyökerezett a lába. Nekilapult egy fatörzsnek, szemét nem tudta levenni a jelenésről. A Bolond Sámán pedig illegette magát, aztán egyre tüzesebben járta, néha férfias méltósággal, máskor szinte parázna asszony módján. Végül levetette magát a földre hanyatt, s azt mondta föl-fólszimatolva, lihegve.- Kakukkfű, ó, kakukkfű! - görbe lábaival belekaszált a levegőbe, s majd újra felugrott. Most már egészen érthetően tudatta a tiszta éggel örökös mondókáját. Én Bolond Sámán elsőül mondom Huj, huj, huj Én Bolond Sámán másodul mondom Hej, hej, huj 1195
