Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Gál József: Beszélgetés Kass Jánossal
minden egyéni jegy, arcvonás nélkül. Teljesen egyformák. De Kassnak épp ez kell. Egy forma, amelyet tiszta lapként használhat, s amelyre egy-két gesztussal fölvázolhatja a megjeleníteni kívánt személyiség jellemző jegyeit, s nem arcvonásait. Ezek a fejek ugyanis, jellemportrék és nem arcképek. Ehhen rejlik erejük. És gyengeségük is. Bizonyára egyetért abban, hogy az első kriktikusai nagyon is jól értették az Ón gondolatait. Hogyan született meg a fej-gondolat?- Egyre nagyobb gondunk, társadalmi méretű problémánk az elszemélytelenedés. Járok a tömegben és képtelen vagyok rögzíteni az arcokat. Nem találok rá a velem szembe jövő tekintetére. Arcnélkülivé lettünk. Egyenemberek. Számunk van, kódjelünk van, de nincs arcunk, személyiségünk, tekintetünk. Az autóbaleset áldozatát letakarják, a robogó busz, vagy autó ablakából egybemosódnak az arcok. A televízió képernyője elidegeníti a születést, a halált, a szerelmet, a háborút, a békét. Az én fejeim használati eszközök. Tudatosan brutális effektusok. Olyanok, mint a telefon, amely cserepeire töri a csöndöt, durván belecsörög életünkbe, mely percnyi kapcsolatokat teremt, mely üzeneteket közvetít anélkül, hogy igazi, emberi kontaktust teremtene két ember között. Ezek a fejek ugyanakkor kommunikációs, kapcsolatteremtési lehetőségek is. Egy menekülési aktus lehetőségei, egy el- merülési veszély mentőövei. Odaadtam barátaimnak, Juhász Ferencnek, Somlyó Györgynek, Nagy Lászlónak és a többieknek azzal, hogy rajta hagyták kezük nyomát, szellemük pecsétjét, ráírták üzeneteiket, partnereimmé váltak. Ennek a plasztikai kísérletnek további folytatása lett, hogy keresni kezdtem a tömeg ritmusát. A hullámzó, mindig változó, új formát, alkotó öltő tömeget, mely szinte zeneivé válik, akár Kurtág György Játékok című művének plasztikai parafrázisaként. Ha ebből a hullámzó, ritmusos, egynemű tömegből kiemelek egy alakot, máris kibontakozik senkihez sem hasonlítható személyisége, egyénisége, emberlényege. Jelen létformánkban mindinkább rá vagyunk utalva az improvizációra. Gyors válaszokat kell adnunk az élet jelzéseire. Megváltozott az életünk, ez megváltoztatja környezetünket, újabb és újabb benyomásokat kell feldolgoznunk, minél gyorsabban, minél hatásosabban. Épp ezért mind kevesebb lehetőségünk van a részletekben való elmélyülésre, az analitikus búvárkodásra. Jelekre van szükségünk, összefogott, egyértelmű, tudatunkban könnyen lefényképezhető szimbólumokra. Amikor műtermet építettem, kapcsolatba kerültem a betonüzemmel. Az előre gyártott épületek tartó funkciót betöltő betonelemei megindították a fantáziámat. A mérnöki konstrukció esztétikai vetülete magával ragadott, kísérletezni kezdtem, hogy ezeket a betonszerkezeteket - melyeket szemünk elől eltakarnak a héjak, a burkolóelemek - új módon összekapcsoljam, s betonplasztikákká formáljam. Szinte gyerekként építőkockásdit játszottam, magával ragadott ezeknek az elemeknek nagyfokú variációs lehetősége.- Munkásságának újabb területe a fotó.- A fotó hol dokumentum, hol emléket idéz, mindenképpen a XX. század új kifejezési formája, mindennapi életünkhöz tartozik. Ahogy Marguerite Yourcenarral összehozott a jó sorsom, úgy hozott ősze Henri Cartier Bresson- nal, Reismann Jánossal és Mariannái. Koffán Károly tanárom volt a főiskolán. Escher Károlynak, a Reismann családnak, Koffánnak, Vajda Ernőnek 1183
