Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Szepesi Attila: Egy pókfonálra (vers)
KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES KASS JÁNOST SZEPESI ATTILA Egy pókfonálra (Kass János hetvenéves) Szeged alatt zavarosan zuhog a megáradt folyó, partján merengve kucorog, a habot lesve Kass Janó. Magában mormol: vén folyó s te kerge szél, ne lapogass, vagyok, ki voltam, bölcs kamasz: Janó, a régi Kass. Egyszerre öt-, húsz-, hetvenéves, kerge mágus, borús kölyök, amit nekem a Tisza-part kínál, akácméz és mérges bürök. Térdemen nincsen dosszié, Ingres-papír, más-miegymás, pedig ha nem látnád, Tiszám, Janód krikszkrakszokkal újra hetvenedik. A levegőbe írja ókét, nini, egyik akár a pókfonál, a másik, mint a vándorfecske tolla, légbe keringve tovaszáll. Alul meg, mint a füstté vált jövő, úsznak ezüst halak, futó idővé írják, bölcs folyom, tört hullámaidat. Ördög vagy angyal viszi őket, s hová, mindegy nekem, hogy mi a pókfonál s a halak titka, nem tudom én sem, te sem. Csak lessük, tovaszállnak a légben a fonál röpke ívei, mint leste varázsló hajdan-ősünk, ama borzas altamirai. Sejtett valamit, amit újra kéne, bár későre jár s nem tudható, fürkéssze bár Tisza-avatta mester, magam tán, Kass Janó. Ki hangolódni kíván ama szellemre, irkái kajla íveket, s elindul valami zene, zajgás - alatt, fölött, megett: muzsika-vonal, ákombákom, nincs hozzá fogható... Játszom és játszik velem is az Örökkévaló. 1173
