Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Vásáry István: Középkori elméletek a magyar őshazáról
nyelvű források, így arab-perzsa, bizánci görög, orosz és latin szövegekben fennmaradt tudósítások kísérelték meg, hogy különféle és különböző értékű értesülésekre támaszkodva választ adjanak a fenti kérdésekre. Ebben a dolgozatban az európai és hazai középkori latin nyelvű források tanúbizonyságát vesszük vizsgálat alá a feltett kérdés vonatkozásában. A német és olasz misszionáriusok és klerikusok tevékendysége nyomán a 11. század első évtizedeiben megjelent és kiteljesedett a latin nyelvű írásbeliség Magyarországon. A magyar nyelvű írásbeliségnek még majdnem két évszázadot kellett várnia, hiszen első összefüggő szövegemlékünk, a Halotti Beszéd és Könyörgés az 1180-as években kerülhetett lejegyzésre,1 bár magyar szavak és mondattöredékek folyamatosan fennmaradtak latin nyelvű okleveles anyagunkban, elég legyen itt utalni legjelentősebb korai szórványemlékünkre, a Tihanyi Alapítólevélre 1055-ből.2 A latin írásbeliség megindulása Magyarországon mélyreható következményekkel járt a magyar kultúra szempontjából. Egy új vallás megjelenése egy nép körében mindig alapvető változást hozott az illető nép kultúrájában, különösen, ha az új vallással az írásbeliség is megjelent egy addig jórészt írás- tudatlan társadalomban. Az orális, szóbeli hagyományozásról az írásbeli hagyományozásra való áttérés különösen érintette a magyar nép történeti tudatát. A latin nyelvű keresztény magyar historiográfia születése I. András király uralkodás idejére (1046-1060) tehető, mikor is megszületett az a Gesta Hungarorum, mely eredeti, sőt 12. századi folytatásai formájában sem maradt fenn, de meglehetősen pontos képpel rendelkezünk tartalmáról és szerkezetéről 13-15. századi történeti műveink alapján, melyek alaposan merítettek belőle. Az eredeti vagy ős-Gesta rekonstruálásában három forrás- csoportnak volt alapvető szerepe: Anonymus Gestá-jának (ca. 1200), Kézai Simon Krónikájának (1287) és a 14. századi krónika szerkesztéseknek (így a Képes Krónikának, 1358).3 E forráscsoport hasznosíthatóságának egyik legfőbb nehézsége a források kompilatív jellege. A középkori művek rendszerint korábbi írásos művekből merítettek és csak kisebb részben, alkalmilag orális forrásokból. A szövegkritika használata itt alapkövetelmény. A szóbeli és írásbeli hagyományozás között nemcsak technikai különbség van, hanem mindkét hagyományozási mód mögött eltérő világszemléletek húzódnak. A 11. század előtti magyarok szóbeli történti hagyományát törzsi-nemzetségi társadalmuk vallási felfogásán alapuló folkloriszikus, epikai feldolgozás jellemezte, míg a középkori latin historiográfia világképét a keresztény eszmeiség határozta meg, melyet a történelem értelmezésére először, évszázadokra ható érvénnyel Szent Ágoston alkalmazott a De civitate Del című művében. A kétféle világ- szemlélet és világkép kibékíthetetlen ellentétben állott egymással, s a kereszténység felvétele után nyilvánvalóvá lett, hogy a pogánykori hősepika vesztes csatát vív a győzedelmes keresztény historiá-val szemben. A pogánykori hagyományok egy-egy darabja, az anonymusi „regösök csacska meséi” leg1 L. Jakubovicli D. - Pais D., Ó-magyar ol vasókönyv. Pécs 1929. 65-72; Szabó D., A magyar nyelvemlékek, Budapest 1952, 27-29, V; Molnár J. - Simon Gy., Magyar nyelvemlékek, Budapest 1976, 26-33; Benkő L., Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei, Budapest 1980, 47-49, 55-57, 290-313. 2 L. Jakubovicli - Pais, i. m. 18-25; Bárczi G., A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Budapest 1951; Szabó D., i. m. 16-18; Molnár - Simon, i. m. 15-21. 3. A krónikákról rövid összefoglalást 1. Györffy Gy., Krónikáink és a magyar őstörténet. Budapest 1948. (továbbiakban: Györffy, Krónikáink) 4,10. 1128
