Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Molnár László: Fülep kritikái a magyar képzőművészetről
közönye, cinizmusa és ízlészavara hozza létre többek között azt a kusza állapotot, amelyben Fülep szerint nem bontakozhat ki igazi művészeti élet, kultúra. Ebből következően az ízlésformálás színvonalát és az ízlésformálók felelősségét is szükséges megvizsgálni, s Fülep ezt végzi el Magyar műkritika címen közreadott írásában: „Míg nálunk jóformán az előfóltételek nélkül, szinte véletlenül, csudálatos virágzása indult meg a képzőművészeteknek, nevezetesen a piktúrának, addig az előfóltételek nélkül a műkritika nem tudta megtalálni magának az alkalmas anyagot, mely méltó lett volna a gyorsan nagyra nőtt magyar művészet megértéséhez és interpretálásához.” (Fülep, 1974. I. 123.) Fülep felismeri és összekapcsolja azt a két tendenciát, amely a már bírált állami-pénzvilágbeli mecenatúra értékeket összemosó hatása és a Wetzel- és Lázár-féle kritikák zavaros fogalomhasználata, hiányos értékrendje között fennáll. Egy majdani független alkotói fórum oldhatna csak ezen, s Fülep ezért üdvözöl minden olyan művészi csoportosulást, amely megszerveződésével ilyesmit szándékozik beteljesíteni. (Küzdelem, Szablya- Frischauf Ferenc és tanítványai) Mindezek azonban a művészeti élet feltételei és nem a művészeté, ismeri föl végül Fülep a Modem Akadémiában: „... a művészetet pedig nem a kedvezőtlen viszonyok, a közönség közönye, a meg nem értés és egyéb frázisok ölik meg, hanem a mesterség. (...) Amíg a művészet, a művészet elő tradícióin épülve folyton fejlődésképes marad, addig a mesterség, a halott tradíciók tömege, egyenesen megölője minden művészetnek.” (Fülep, 1974. I. 133.) Az új művészi formanyelv divattá, rutinná válása az, amire Fülep már ekkor fölfigyel. Következménye a kritikus számára, hogy a művek megítélésénél a technikai újításoknak, magának a művészi technikának nem lehet önértéket tulajdonítani. Az akadémikus sablonokkal szemben a Fülep által üdvözölt plen-air-technika is üres rutinná válhat. E tanulságnak másik következménye is van, mégpedig egyfajta nyitottság azon művészek iránt, akik úgy alkotnak, hogy nem követik a kor éppen jelentkező új művészi technikáit. 6. „Rippl-Rónairól, éppen mivel az egyénisége az impresszionizmust kívánja meg, fontos az a kifejezési mód is. Fontos, de nem minden.” (Fülep, 1974. I. 146.) így zárul a Rippl-Rónai József művészetét elemző írása Fülepnek, melynek olvastán úgy tűnik, egy bizonyos szöveg-nívón felül már értelmét veszti a besorolás különböző műfaji rekeszbe. A fent említett írás is éppúgy lehet terjedelmes kritika, mint kisebb tanulmány. Valójában olyan igényesen megszerkesztett esszével állunk szemben - ha már mindenképpen meg kell nevezni valami szövegformát - amelyben szintetikus egységbe olvadnak Fülep eddigi kritikusi tapasztalatai. Az induktive kibomló affirmativ esztétika, amely az egyetlen adekvát módon, esztétikailag igazolja az esztétikumot, szó szerint a műalkotásból indul, mert az esszé olvastán benne járunk a mű imaginativ terében, amit fölös dimenziók különös alakjai töltenek ki. A műből szóló szöveg számára nemcsak a tér határai mosódnak el, beleolvad a másik művészet, Verlaine és Francis Jammes költészete is, tovább tágítva az értelmezési horizontot. A szöveg kibővülő láthatára átfogja 1116
