Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Molnár László: Fülep kritikái a magyar képzőművészetről
3. Ami Fülep kritikáit közelebbről vizsgála feltűnik, az egy jól kirajzolódó bipoláris rend a legkorábbi írásaiban is. Az egyik pólust a hivatalos nagyságok, az akadémizmus művészete képviseli, a másikat minden értékteremtőnek tekintett, újító szándékú művészi kezdeményezés. A szövegek azonban, úgy látszik, deduktívan közelítenek az egyes művészeti jelenséghez, keresőobjektívja élességének állításával jut el Fülep a korszituációtól az egyes művekhez, művészekhez. így építkezik pl. A téli tárlat és A művészet útvesztője. Az előbbi szöveg imponáló magabiztossággal jelenti ki: ,A művészet maga az élet, s ezért nincs benne megállás. A fejlődés legtermészetesebb megnyilatkozása, ahol ez hiányzik, oda már a halál tette be a lábát. A művészetben és az életben a megállás csak halált jelenthet; aki ezt nem érzi, az vagy nem él, vagy nem művész.” (Fülep, 1974. I. 21.) Decidáltan oszlanak ketté Fülep keze alat az alkotók is: baljára kerül Stetka Gyula, Kacz Endre, Borús Andor, Újváry Ignác, míg jobbjára az ígéretek - Magyar-Mannheimer Gusztáv, Berkes Antal, Gulácsy Lajos, Kacziány Ödön, Koszta József - mellett a kritikus egyértelmű elismerését kivívók: Grünwald Béla, Csók István, Mednyánszky László, Ferenczy Károly. Ez utóbbiak művészetének később természetesen külön kritikát is szentel. Legfőbb erényük: ,Az ablakon beszűrődő napsütés (...) színt, életet visz magával mindenhová..., közvetlenek, mert lelkűk természetes..., a nagy, harmonikus nyugalmában élő természet mélyét érezzük megnyilatkozni..., a természetben örök közlekedésben álló művésziélek (...) eleven embereket s eleven természetet teremt.” (Fülep, 1974. I. 24-25.) E művészek alkotásainak jelentőségét itt az a kapcsolat adja, amit a természet és az élet kulcsszava köré szerveződő értékrenddel létesítenek. Épp ennek hiánya miatt értékeli le Fülep a szolnoki művésztelep alkotóit. A művészet útvesztőjében. (Fülep, 1974. I. 32.) 4. Az élet és a természet olyan instancia, amely igazolhatóságát nem valamilyen küsődlegesen belevitt logoszból nyeri, hanem ez az igazolhatóság maga a jelenlét, a megjelenés, feltárultság. így az a művészet, amely képes erre, kétféle következményt rejt magában a hozzá közeledő művészetkritikus számára. Az egyik az, hogy dialógusba bocsájtkozni csak úgy lehet vele, ha jelenlétében megerősödik. Ez a kritikákban virtuálisan bennerejlő affirmativ esztétikát eredményez, amely indukció eredménye, kiváltó oka az egyedi műalkotás. (Fülep, 1974.1. 40.) A megértőmód másik feltétele az adekvát formál tság. Azaz: maga a kritika is legyen esztétikailag formált, amely ezzel is demonstrálja, hogy joggal áll be közvetítőnek mű és befogadó közé. A logosz túlsúlya, a szükségtelenül elvont, száraz, fogalmi nyelv elhomályosítja az elsődleges tényt, az esztétikai tapasztalatot. Úgy tűnik, ez a felismerés már kezdettől jelen van Fülep szövegeiben, hiszen egyöntetű a vélemény ezek ma- gasrendűen formált, műalkotásszámba-menő mivoltáról. A fent említett minőségekkel nem rendelkező objektumokkal viszont más viszonyt alakít ki. Az előbbivel diametrálisan ellentétes, destestáló esztétika körvonalazódik itt, 1113
