Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Kiszely Gábor: II. ... és elhal az isteni hang

vételének, helyreállítja a biztonságot, a belső békét, fellendíti a gazdaságot, a provinciák irányításának átszervezésével felszámolja a Birodalom nevében folyó szabadrablást, s könnyít az emberek millióinak sorsán. Szerény és nagyvonalú mindvégig és midőn K.u. 14-ben, hetvenhat éves korában meghal, egy új arculatú Róma marad a méltatlan utódokra, hidakkal, vízvezetékkel, ötszáz kúttal, a megzabolázott Tiberisszel, az ő nevét viselő Fórummal, a Pantheon- nal, s egy számtalan irányzatot magába fogadó és elegyítő új művészettel. Mitagadás, az úgynevezett augustusi klasszicizmus a különböző görög iskoláktól másodkézből kapja a mintát, ennélfogva alkotásai jobbára csupán egyes részleteikben izzanak fel, mint például a Braccio Nouvót díszítő Pri- maportai Augustus mellvértjének neoattikai alakjain. A többi viszont már amolyan keverék, méghozzá eléggé kezdetleges. A művész ingerlő pedantériával utánozza a klasszikus ábárzolásmódot, és nemes, sima, szép vonásokkal alkotja időtlenné az arcot, ám a helyi felfogás szellemében a törzset annak rendje s módja szerint elhanyagolja. Ilyesmi bizony nem készült az 5. és 4. századi Hellasz műtermeiben. Mindazonáltal a szobor - százötven példányt gyártottak belőle akkoriban, s máig sem biztos, vajon az eredetit csodáljuk-e - a maga éretlenségében is mérföldkő, hisz megfigyelhető rajta az új ábrázolásmód.

A Terme-múzeumhoz tartozó Palazzo Massimóban a főpapi díszben látható Labicanai Augustus kétségtelenül a kor egyik legragyogóbb alkotása. Itt nem kísért az elnagyolás s a görög minták utánzásának görcsös kényszere, tekintetéből tiszta nyugalommal sugárzik az érzékenység csak úgy, mint a Capitoliumi Brutuséból vagy Lazio s a Közép-Etruria tartomány szentélyeinek agyagfiguráiból.

A K.e. 13 és 9 közt emelt Ara Pads, a Béke oltár, Tellus fóldistennőt ábrázoló domborművén a szépséges arcok, arányos alakok, nemes mozdulatok, a ruházat redői és ráncai ragyogó méltósággal sugározzák a tökéletes formát, de mindez szándékolt, lélektelen és hűvös. A görögök soha nem törekedtek ekkora kiegyensúlyozottságra s kemény intellektualitásra a kompozícióban. Persze a klasszikus művészet lényege a szépség természetes megmutatása, a klasszicizmusé pedig a klasszika csodálata és utánzása. A császári familia bevonulási jelenetét szemlélve nincs kétség: bizonyos fokig ugyan idealizált vonású, ám földi lények gyülekezetét látjuk. Nomost a helléneknél a köntös megengedi, hogy felismerjük a test vonalait, s gyönyörködjünk benne. Itt mindenkire súlyos redőpompa borul, elfedvén, hivataluk, pozíciójuk képviselőivé változtatván a személyeket, akiknek egyéniségét csupán az arcuk mutatja. Új és sajátos vonásként a háttér nem fal többé - amely még a hellenizmus legva- dabbul burjánzó kavalkádja közepette is hordozta, fogta az egymással párhuzamos síkban ábrázolt figurákat -, hanem majdnem valódi tér, melyben az alakok hol ki, hol pedig befelé törekszenek.

E jórészt a múltba tekintgető klasszicizmus világra hozta a maga torzszülötteit is: elrettentő példa rá a vatikáni Sala Rotondóban, a Körteremben éktelenkedő Claudius-szobor. A szerfelett csúf, gnómforma császár meztelenségében hideg, merev mint a jég, habár az alkotó inkább a hivatalt, semmint a személyt óhajtotta eszményíteni.

Annál nagyobb öröme telhet a szemlélőnek a 81-ben a Fórumon emelt Titus-diadalív ragyogó domborműveiben. A jeruzsálemi templom szent kin1105