Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Sigmond István: Tapshorror
A siker tombolásában szünnapjukat ünnepük az elnémult harangok. A taps is ünnepli a gondolatot. Pedig nemsokára a harangok kellene hogy átvegyék a főszerepet, amikor a taps meghunyászkodva besuvad az emlékek közé, hogy múltjában nyaldossa a megalázottság sebeit a számára kiosztott szégyen-lepel alatt. Ám egyelőre még bálványként imádja önmagát, ez egy olyan bumeráng, ami nagyobb erővel tér vissza, mint ahogy eldobták. („A történetet, te svihák!”) Ez megint itt lebzsel, ez a nemtudomhányadik, már az sem érdekel, hogy ki vagy, olvasó, szereplő' vagy maga a taps, de egyik sem lehetsz, mert ezeket én teremtettem, s olyanok, amilyenek, de nem lehet különvéleményük, mert én adom szájukba a szót s kezükbe a mozdulatot, a taps talán, hát, igen, ez a tulok-bitang néha önállósítja magát, szabadságától foszthatja meg az írót, aki képtelen szövögetni a saját fonalát, és lám, a Szónok maga is hápog, s noha fényből font diadém övezi a fejét (glóriának is beillene, ha a glóriákat nem tépázták volna meg az ateista hordák egykoron), de hiába, csak integet, csókot és lélekből kiszakadt meleget, s néha hallgatásért rimánkodik, talán hogy elszavalhassa az ódában megírt kortesszöveget, na jó, akkor csak neked mondom el, te Beleszóló, hogy ne untassam a szereplőt s az olvasót, hogy itt a gondolatot éljenzi a taps, a „Testvéreim!”-et jelzés értékűnek vélheted, pedig ez a megfogalmazott gondolat jogán többet jelent, mindent jelent, csak megszokásból ömlik utána a szavak görgetege, a töltelék-lavina, pedig ismerned kellene a mindenekfólötti igazságok közül a legfontosabbat, hogy a megfogalmazott eszme az egyszerű gondolat-katona mundérjában elveszti azt a ragyogást, melyet az időtlen Idő világítótornyától kapott, arra silányítja önmagát, hogy a szavak börtönébe sulykolt, önelégült igazság-fullánkjaival vag- dalkozzék önmaga körül, pedig nincs cáfolhatatlan gondolat, mindegyiket sorban leteperi az Idő. Csak az eszme cáfolhatatlan („Néha!” ... No, lám, újra megpróbált leseperni az asztalról, közben elveti a kétely magját az olvasóban), szóval az eszme, a megfogalmazatlan eszme, az Idővel egyenrangú égi-fóldi hatalom, amely oly... ide egy bombasztikus hasonlat kellene, de minek törjem rajta a fejem, és ez a lidérc is megzavart, aki bolygótűzként megjelenő szellemként kellene hogy viselkedjék, ehelyett egyáltalán nem viselkedik, csak beleszól. Szól, nem szól, végre eljött az idő, amikor a Szónok ismét önmaga lehet, noha lassan, fokozatosan hunytak ki az arcára felkúszott lobogások, persze a taps is alábbhagy (a szeizmográf hozzá képest a semmi árnyéka egy nem létező falon), s a Szónok is szót kap:- Lemondok. - Hangja ködbe veszett kutyaugatásként hat, ilyen csendet csak a keresztet ácsolgató angyalok hirtelen megszakadt kurjongatásakor fogsz érezni a mennyei kínpadon. Tulok el. Mindenki el. Én is velük tartok. Visszaülök az íróasztalhoz, a papírlap elé. A munkanélüliség érzetében semmi lobogás, nem tudom, mi lesz ezután, nézem a Szónokot, ahogy egymagában ácsorog a mikrofon mögött. Még sajnálnám is, ha nem látnám az arcát, melyen az önsajnálat vigyora keseríti a vonásokat; egy futurológus is helyet kaphatott a tapsolok között, ő vélhette sikkesebbeknek a halotti torokat, mint egykoron, utánanéztem, és láss csodát, a sikkes a könnyed elegancia mellett vonzó eredetiséget is jelent, hát, mit mondjak, a Szónok halottként is elegáns, és ahhoz képest, ahogy csak egy tenyérnyi sírkövön fogják jegyezni a nevét, elég könnyedén lépked lefele az 1077
