Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: Az álom kormányozhatósága - hát még az ember!
Midőn Zichy gróf három kerek órát töpreng azon, hogy egy kotlet 43 karcárba kerül, midőn az ifjúkori hitet és erőt szétrombolja a kitűnni-vágyás és a megalkuvás, midőn nem kevesen - hogy megkíméljék sorsukat a gyalázattól - képesek elvetni maguktól a drága életet, midőn, míg egyesek efféle roppant mulatságos cégéreken nevetgélnek, hogy (az egyik oldalon) ITT LESZ CSINÁLVA GYERMEK (a másikon meg:) HARISNYA ÉS FÉRFI HARISNYA IS, mások viszont (nemcsak ősrégi dzsentri-családok) Kassától Budáig egy postakocsiban könnyedén, gavallér módon elkártyázzák tetemes vagyonukat (szerencsésebb eset, ha nincs partner s egyedül kártyáznak) szóval ezalatt Vay Jóska, a Borsszem Jankót is lefőző hős, vajon hol töltötte el estéjét (ha nem a Beleznay kertben)? Tán a jurátusokkal, akik megisszák a rossz bort is, pláne ilyenkor invázió idején? Ifiú korhelyek, bihari hegedűsök társaságában - dudák süvöltöztek fülében, míg a nóta az utolsó cseppig el nem folyt, el nem apadt? Az egész összeesküvéshez hasonlít (mondá egy magyar sírvavigadásdt megfigyelő osztrák ágens); holott midőn az öreg obsitos huszár rákezdi, hogy: Zöld a bajsza s mégis jól (fel) áll neki!, hánykolódó lélekkel s hányásnyomokkal a mundérodon, tulajdon kiszolgáltatottságodtól megilletődve, rájössz, hogy mindez csak mámor... Vagy legfeljebb álom... Tompa csillogás szüremlett be a függönyszárnyak között. Az elárvult asszonyka ültében elszenderedett. Azt álmodta, hogy félig-nyílt szája fölött vadul verdes valami. („Úristen, lidérc avagy vámpír!”), az ő ajkát keresi, hogy belévájjon, széthasogassa-roncsolja. Egyszerre izgató volt és iszonyatos. Zihál- tan levegő után kapkodott, szabadulni szeretett volna, de tagjai megmerevedtek. Aztán mégis futni kezdett (persze csak álmában), nagy zsibongás kísérte: piaci kofák, alkudozó cselédek, szappanfőző, bőrcserző varga kíváncsi tekintetének kereszttűzében menekült lepattogott festékű cégérek alatt; megbotlott valamiben - egy széteső hordó dongái környékezték meg dagadt bokáit -, s ahogy hátrafordult, Őt látta maga előtt. Lehetetlen! Vay József állt előtte - szorgos céhmesternek álcázva, pecsétes kötényben, parókával. (Bizonyára, hogy rá ne ismeijenek - gondolta hites neje, az álombéli!) Hazáig követte az árny; ő pedig már fújtatott, mire a kapuhoz ért. De ez nem menekülés volt már a rontó erő elől. A teste most rongy volt, a szája kicserepesedett. JSÍe félj semmit, az idő nekem dolgozik!”... Fölismerte a Jóska hangját; valahogy fiatalabbnak tűnt, mint amikor legutoljára együtt voltak. Csak pupilláját ülte meg valami búskomorság, s mintha nem hajtotta volna a megszokott tetterő. (Bár közben a gyertya is leégett; az is lehet, hogy odaát is túl későre járt az idő.) Vayné meg szerette volna ölelni párját, még egyszer (talán utoljára), de a férfi szemét már feledékenység uralta. A látomás lebegni látszott; aztán hirtelen visszahullt a komor századok homályába. Vayné fólébredt. Maga elé képzelte a húsvér, fogoly Vayt, amint fürgén beszáll a fegyveresekkel körülvett, sötét batárba. A vékfny jégréteg ropog a talpa alatt, mint egy ostyaszelet. Prüszkölő lovak párájában fakult ulánus 1072
