Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Lászlóffy Csaba: Az álom kormányozhatósága - hát még az ember!
jó lövész hírében állott. Mindenféle gyalázó szavakkal illette és anekdotákkal tette csúffá Vay Józsefet, megjátszva magát, hogy nem tudja, kivel ül szemközt. József mindaddig hallgatott, míg a tiszt kérkedni nem kezdett, hogy bár láthatná egyszer a törpe, mitugrász Vayt, nem fukarkodna a puskaporral s megmutatná neki, hogy miként szokott ő víni s halált osztogatni. Ekkor állott elébe az inzultált Szabolcs megyei követ, mondván, hogy őkész megverekedni a becsületéért. El is mentek egy közeli bükkerdóhe, ahonnan, mint mondják, szörnyű káromkodás és vagdalkozás zaja hallatszott, egy-két lövés is eldördült... Hogy s mint történt, senki se látta; de végül (Jsten ítélete lehetett, előtte kedves az én uram!”) a provokátor véres mundérral botorkált elő. A jobb vállán megsebesült. Vay Józsefet pedig azóta mintha a föld nyelte volna el. Őt, aki a bécsi kormányzás ámításait megelégelve, az 1807-i országgyűlés berekesztése előtt - pontosabban: december 14-én - felpanaszolván a hadiköltségeket és az újonclétszám emelését, hangot adott a közakaratnak, miszerint a magyar ezredek a jövőben a hazában hagyassanak. Vayné ma sem érti urának ezt a hősszerep-vállalását. Nem fiatal már, eszes ember hírében állott eddig (még II. József császár jegyezte volt meg róla, hogy egy ilyen kicsi emberben hová fér annyi ész); ha nem is óvatos természet, ám nincsen megfontoltság híján, az utóbbi esztendőkben különösképpen... „Gyönge tested minek hizlaljad az férgeknek az o asztalára” - hagyaték-rendezgetés közben akadt erre a mondásra, ki is másolta tüstént. Akkor hát miért éppen ő?! Most, midőn a legjámborabb mamelukok is kuruccá vedlenek rendre!... Asztaltársasága meséli, hogy eló'tte való este, a maradék borát mielőtt felhajtotta volna, mélyen a pohár fölé hajolt. ,Holnap, meglátjátok” - motyogta. Ki nem állhatta a szónoki cifrázást, így hát midőn szót kapott, egyenesen bele a közepébe. A követek falrengető viváttal jutalmazták, különösképpen azt a követelését, hogy vezessék be a magyar vezényszót a hadseregben. (A kemény hangú feliratban ezt aztán maga fogalmazta meg Ferenc császárhoz.) És most mi lesz?!... Annyi már a legelső napokban kiszivárgott, hogy Szabolcs vármegye főispánjához rendelet ment a Burgból: jövőre mindenáron meg kell akadályozni Vay József követté választását! Ki ne emlékezne még rá, hogy tízegynéhány esztendővel korábban milyen szomorú vége lett a Graeven-huszárezred folyamodványának, melyben arra kérték a Felséges Haza tekintetes Státusát, hogy minden nemes magyar Regementben ne mások, hanem csak magyar Hazafiak rendeltessenek felső Tisztnek, és amennyire lehet, mindenkor Magyarországban tartassanak, magyar nyelven comandíroztas- sanak. Gróf Festetits György Obers-Laidinántot megidézte a haditanács, és dacára felsőházi tagságának, börtönfogságra ítélték. A József öccse, Vay Miklós, mintegy igazolva bátyja fellépését, utóbb a felsőházban kikelt a megújuló véráldozatok és sarcok miatt. Annak az aulikus főárnak lett igaza, aki nem állta meg, hogy helyben óvatos józansággal meg ne jegyezze: „Aki császár ruháját viseli, hogy szólhat ilyet?” Miklós hiába veri itthon az öklét, hogy elsősorban magyar vagyok! - ha egyszer megfosztották generális rangjától. Mind susputyálhat Kazinczy az összeverődött újakról, akik nyíltan gazembert, akasztófáravalót kiabálnak, mihelyt egy imposztor, egy áruló az utcán a magas gallér mögül rájuk pislant. Állítólag József nádor közbenjárt az uralkodónál, hogy Vay Miklós visszakapja a rangját. Ha ez meg 1069
