Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Pomogáts Béla: A magyar emigráció mandátuma
párizsi Magyar Műhely szerkesztői résztvettek magyarországi összejöveteleken, maga Borbándi Gyula is, még mint a Szabad Európa rádió egyik vezetője jelen volt a bécsi hungarológiai világkongresszuson, majd 1988-1989 körül szinte mindenki, aki számított, a szülőhazába igyekezett, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljön a hazai szellemi élet megújuló intézményeivel. Voltak persze, akik kárhoztatták ezeket a találkozásokat és látogatásokat, mintha Cs. Szabó nem Illyés Gyulát és a Képzőművészeti Főiskolát (egykori tanszékét) kereste volna fel, hanem magát Kádár Jánost és a Központi Bizottságot. A második választási lehetőséget, egyszersmind kényszert, mint már mondottam, az 1990-es első szabad választás és az első demokratikus kormány- alakítás kínálta fel. Az az új szellemi honalapítás, amelyben a nyugati magyarság egy része erősen reménykedett, ezúttal is elmaradt, és a hazatérés szándékát valami csendes beletörődés váltotta fel. Aki egyszer eltávozott, arra már nincs igazán szükség, az továbbra is maradjon új hazájában, és ne akarjon beleszólni az otthoniak dolgaiba. Mindazonáltal a nyugati magyarság valóban cselekvő és tetterős rétegei ezután is végezték önként vállalt feladataikat, mindenekelőtt a kisebbségi magyarság érdekében. Most aztán, úgy tetszik, ismét válaszút elé került a szülőhazának elkötelezett és cselekvésre kész nyugati magyarság. Szervezetei bomladoznak, irányító személyiségei megöregedtek, intézményei jórészt megszűntek, ráadásul úgy érzi, idehaza sem hallgatnak rá, legfeljebb egy-egy világtalákozó idején állnak szóba vele. Ez azonban ünneplés, reprezentáció és nem a gyakorlati tevékenység alkalma és terepe. Most derül ki, hogy milyen veszteséget okoz a nyugati magyar irodalmi és közéleti fórumok: az Irodalmi Újság, az Új Látóhatár, a Katolikus Szemle megszüntetése. Ezek a fórumok ma is elfogulatlan, mert távolabbi nézőpontból megfogalmazott véleményt nyilváníthatnának, a hazai közélet és szellemi élet ügyeiben. El kellene (és lehetne) gondolkodni azon, vajon mit tehetne, mire vállalkozhatna itt és most a nyugati magyarság, a nyugati magyar érelmiség. A vállalatalapítások, tőkebehozatalok ideje, úgy tetszik, nagyjából lejárt, és valljuk be, a nyugatról beérkező magyar vállalkozói toké amúgy sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket: sem méreteiben, sem hatékonyságában, sem erkölcsileg. Talán ismét a magyar helyzetet jól ismerő és a nemzeti érdekeket józanul szolgáló értelmiségnek lehetnének feladatai: annak az értelmiségnek, amelyik például Amerikában minden nyáron Lake Hope: a Reménység Tava körül gyülekezik, amelyik az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem és a Pax Romana kongresszusait látogatja. Ez az értelmiség a nyugati demokrácia köznapi iskolájában nevelkedett, jól megtanulta a tolerancia, a tárgyilagos vita és véleményalkotás íratlan szabályait, tudja, hogy mit jelent a demokrácia politikai kultúrája és ismeri ennek a kultúrának a viselkedési normáit. Ezeket kellene itthon közvetítenie, ápolnia, nevelnie. Egyszersmind érvényesíteni tudná azt az elfogulatlanságot, amelyet a távolság okoz: közvetíthetne a mindinkább távolodó álláspontok, közéleti személyiségek (egykori barátok és szövetségesek), politizáló csoportok között. Egyszer megrendezhetné azt a virtuális „nemzeti kerekasztalt”, amely körül mindenkinek helye lehet. Talán ebben kaphatna - szerezhetne a nyugati magyarság új történelmi és erkölcsi megbízatást, új magyar mandátumot, amely ismét évtizedekre szól. 1036
