Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10. szám - Pomogáts Béla: A magyar emigráció mandátuma

bizony kevés kivétellel inkább ambiciózusnak, netán erőszakosnak, mint tehetségesnek, eredményesnek és áldozatosnak bizonyult. Igen sok hazatért emigránsról derült ki, hogy talán nem jószándék nélkül, de mindenképpen felkészületlenül és ezért sikertelenül vállalt idehaza hivatalt. Lehet, hogy ezek az emberek jól ismerték a nyugati gazdaságok működésének mechanizmusát, de minthogy évtizedeken keresztül távol éltek Magyarországtól, alig tudtak valamit a hazai gazdaság működésének feltételeiről és szabályairól. Ezért nem voltak alkalmasak és képesek rá, hogy konszolidálják a rájuk bízott területeket vagy intézményeket.

Következésképp a magyar társadalom nagy része, elsősorban az értelmiség, úgy érezte, hogy a hazatérő emigrációban csalódnia kellett, és általában az emigráció nem alkalmas arra, hogy hazatérve beváltsa a szerepvállalásához, eredményességéhez, emberi kvalitásaihoz fűzött korábbi reményeket. Ennek is szerepe lehetett abban, hogy a hazai közvélemény nagyrésze kifejezetten hidegen fogadta a hazatérő emigránsokat, és mindehhez méghozzájárult a szűkülő gazdasági térben megjelenő élesebb konkurrencia, valamint a politikai pártküzdelmek fokozódó hevessége is.

De csalódnia kellett a nyugati magyaroknak is, éspedig nemcsak abban, hogy igazából nem kaptak nagyobb közéleti szerepet és társadalmi megbecsülést. Közülük nagyon kevesen szereztek hiteles ismereteket a magyar- országi társadalomról, alig ismerték a hazai szokásokat, viszonyokat, az ország mentális helyzetét, törekvéseit, elvárásait. A visszatérő (-látogató) emigránsok nagyrésze, különösen azok, akik a kommunista hatalom évtizedeiben, akár kényszerűségből, akár politikai fenntartásaik miatt, nem, vagy alig látogattak haza, egy kettős félreértésnek estek áldozatul. Vagy azt hitték, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedek során mindenki kiszolgáltatta magát a bolsevizmus ideológiai fertőzésének, és ennek a hiedelemnek megfelelő bizalmatlansággal (esetleg nevelő szándékkal) bántak az itthonmara- dottakkal, vagy úgy gondolták, hogy a kommunizmus évtizedei mit sem változtattak a magyar társadalom egykori szellemén, mentalitásán, következésképp erősen avult eszmékkel és szimbólumokkal próbálták ezt a társadalmat megközelíteni.

Mindkét előfeltevés tévedésre épült, a magyar társadalom, a magyar értelmiség természetesen nem fogadta el, legfeljebb elviselte a kommunista rendszert, de ugyancsak természetesen nem volt azonos az 1938-as, az 1944- es, az 1947-es vagy az 1956-os Magyarország társadalmával és értelmiségével. A magyar társadalom egy diktatórikus és paternalista berendezkedés kereteiben kereste a maga érdekérvényesítésének mechanizmusait, és a magyar értelmiség egy ideológiai hegemóniára törekvő cenzurális rendszerben próbálta megteremteni a maga lehetséges autonómiáját. Ennek a sajátos helyzetnek megvoltak a mentális következményei, és ezeket persze nem pusztán ostorozni, hanem vizsgálni kell, már csak a mentális egészség helyre- állítása kedvéért is. A hazatérő emigráció nemigen látta át ezt a történelmi folyamatot, és nem ismerte ezeket a mentális következményeket: mindez kényszerű módon alakította ki azt a csapdahelyzetet, amely meghiúsította a hazaiak és a nyugatiak valóban őszinte és eredményes egymásra találását.

A nyugati magyar emigrációnak, ahogy én látom, három, egymástól eléggé elkülönülő rétege volt. A bizonyára legnépesebb azokból állt, akik minden áron

1032